A magyar jobboldali nyilvánosság szinte felkiáltott örömében: a Politico európai kiadása szerint Orbán Viktor a hatodik legbefolyásosabb politikus az Európai Tanácsban - akármit is jelentsen ez. Nézzük csak ezt meg közelebbről.
Orbán nehéz helyzetben van. Egyfelől valószínűleg ráébredt, hogy rezsimjének tartós fennmaradásához el kell azt fogadtatnia nemzetközileg. Nemzetközileg: vagyis modus vivendit találni az Európai Unió meghatározó tagállamaival. Miután ezek között, sőt az egész nyugati értékközösségben Orbán szinte bojkott alatt áll - hivatalban lévő vezető csak kivételesen (Cameron, a Brexit ellen küzdve) hajlandó vele találkozni -, kezdeményeznie kell. Ez azonban nem szokott jól elsülni. Ebben az évben már járt például az USA-ban, Portugáliában, Franciaországban, Németországban. Az utak közös jellemzője: hivatalban lévő kollégája kétoldalú találkozóra sehol nem fogadta.
Nagyon kínos. Annyira, hogy Orbán ezt már nyilvánosan is szóvá tette. Mostani németországi útja során adott egyik interjújában némileg sértődötten említette, hogy nem kapott meghívást Merkeltől a kancellári hivatalba. Azt már én teszem hozzá, hogy középszintű német politikusok sem akartak vele találkozni.
Orbánnak az uniós tisztségviselőkkel is rendezetlen a viszonya. Ugyanebben az interjúban elég barátságtalanul nyilatkozott Juncker bizottsági elnökről és Schulzról, az EU parlament elnökéről. (Valami miatt az interjú fordítása - a szokásokkal ellentétben - még nem került föl a kormany.hu-ra, csak az MTI összefoglalója. Ebből ezek a barátságtalan részletek hiányoznak...) Persze a nevezettek sem szokták Orbánt kímélni. Mindenesetre Orbán személyes kapcsolatai Európa meghatározó országaiban, az unió intézményeiben nagyon szegényesek vagy feszültek. Sajtónyilatkozatokon keresztül viszont nem lehet érdekeket érvényesíteni, ahhoz tárgyalóképesnek kell lenni. Orbán nyilvánvalóan nem az.
A kérdés, hogy van-e esély ennek a helyzetnek a megváltozására és ezzel Orbán rezsimjének túléléséhez valamifajta nemzetközi támogatás biztosítására? A V4 együttműködés erőltetése, és a többi, befolyással alig rendelkező kelet-európai ország vezetőivel való találkozó nem helyettesíti Európa vezető országaiban Orbán rezsimjének közép-, pláne hosszútávú nemzetközi konszolidálását. Ez annál inkább sürgető, mert az unió kétosztályossá válása, és ott Magyarország leminősítése szinte elkerülhetetlennek látszik.
Milyen lehetőségek vannak? Az egyik: hatást gyakorolni az Európán belüli erőviszonyokra, magyarán Merkel kissé megrendült, de továbbra is nagyon jelentős befolyásának csökkentése. Ezt láthatóan több hónapja kísérlik meg a Fidesz politikusai - az erőlködést mosolygás kíséri...
Ezért találkozik Orbán Merkel Németországon belüli politikai ellenfeleivel. Seehofer, Stoiber és Kohl is idesorolható, bár ez utóbbi találkozó nem pont úgy sült el, ahogy Orbán várta: Kohl - vagy aki a nevében beszélt - a kiadott közös állásfoglalásban nem bírálta Merkelt. Viszont a nemzetközi gyakorlatban példátlan az a durva, személyeskedő hangvétel, ahogy a Fidesz vezető politikusai Merkelt személy szerint bírálva nyilatkoznak. Ha Orbán azt gondolja, hogy ezzel a németellenességgel a Varsó-Budapest tengelyt is építi és - az Elmar Brok vezető német CDU politikus által buta katolikus fundamentalistának minősített - Kaczinsky kedvében járhat, akkor benzinnel akar tüzet oltani.
Egy másik lehetőség arra számítani, hogy az Európa legjelentősebb országaiban ma hatalmon levő vezetők helyére Orbánnal szimpatizáló populisták lépnek, és ezzel visszanyeri tárgyalóképes státuszát. Egész Európa, vagy meghatározó országainak illiberálissá válása - mert ez kellene hozzá - azonban nagyon kevéssé reális. Ha pedig ez mégis bekövetkezne, az az Európa már nem a felvilágosodás értékein nyugodna, az az Európa teljesen elvesztené globális kisugárzását, az az Európa egy magába forduló, autoriter nemzetállamokra széteső kontinens lenne. Abban az Európában nem akarna 500 millió ember élni.
És éppen itt van az Orbán által folytatott politika legfontosabb ellentmondása: a populisták körében Orbán neve külföldön elsősorban a menekült-kérdésben elfoglalt kemény álláspontja miatt vált népszerűvé. A menekültügy azonban megmutatta a külvilágnak az Orbán-rezsim a menekültügyön túli, valódi természetét: az 1789 óta létrejött alapvető civilizációs értékekkel szemben álló, nemzetközi partnereivel nem egyeztető, antihumánus, csak a saját javát néző jellegét. Ehhez varratmentesen illeszkedik a mára már az európai kancelláriákon is ismert korrupt (közpénz jellegét elvesztő közpénz), adott esetben kopaszok alkalmazásától sem visszariadó, Putyin és Erdogan rendszerét csodáló magyar miniszterelnök képe. Ezen pedig nem tud változtatni a napokban Orbán által propagálni kezdett valamifajta Schengen 2.0 terv megléte sem.
A 2014-es tusnádfürdői illiberális beszéd egész politikusi pályájára megbélyegezte Orbánt. Valóságos csodának, valamilyen nemzetközi kataklizmának kellene történnie ahhoz, hogy a végzetes tusnádi baklövés feledésbe merüljön.
Egyebekben pedig minden nagyravágyó politikus számára megszívlelendő Paul-Henri Spaak egykori legendás belga külügyminiszter találó mondása: Európa valamennyi országa kicsi, csak néhányan közülük ezt még nem tudják.
