Ezek nem Orbán hetei. Nem elég, hogy az Európai Bizottságon kívül már az Európai Néppárt (EPP) európai parlamenti frakciójának is egyre nagyobb része fordul szembe vele, pedig ők a fő felelősök Orbán elszemtelenedéséért, Európa- és általában nyugat-ellenes politikájának szinte ellenállás nélküli megvalósításáért. A szembefordulók közt azonban mostanra ott vannak eddigi fő támogatói, Manfred Weber frakcióvezető és Joseph Daul az EPP elnöke is, aki pedig lelkesen csápolt mellette a 2014-es választási kampányban. Persze mi már akkor is tudtuk, hogy Orbán kicsoda és mit is akar. Daul csak mostanra világosodott meg – talán egyszerre a jobboldali magyar értelmiségi prominenciával és talán nem függetlenül tőlük.
Orbán azonban az unió fő aktorai mellett már az amerikaiakkal is ujjat húzott. Egyszerre az európaiakkal. Még jobb, hogy végtelen bölcsességében éppen most mozdítja el a washingtoni nagykövetet, amikor az amerikai adminisztrációban naponta élesedő harc folyik Trump politikájának befolyásolásáért. (Persze ne feledjük, hogy Orbán katasztrofális külpolitikája nem 2014-ben kezdődött, hanem már 2010-ben, amikor a most hazarendelt nagykövet még az ő külpolitikai főtanácsadója volt. Nem befolyás nélküli poszt, erre manapság nem sokan emlékeztetnek.)
Orbán és állandó „külpolitikai” fegyverhordozója, Szíjjártó soha nem csináltak titkot abból, hogy semmire sem becsülik az általuk „hagyományos” diplomáciának nevezett szakmát. Fogalmuk sincs persze arról mit jelent az. Külföldi útjaikon a körülöttük sürgölődő, a radikális tisztogatások után nagyrészt már fideszes, rosszabb esetben futsalos, haveri alapon kinevezett nagyköveteket, diplomatákat láthattak, akik szakmai tapasztalatok hiánya okán aligha képesek egy kormányzati cselekvéshez alapot nyújtó, a nevét valóban megérdemlő külpolitikai helyzetelemzést készíteni. A diplomáciai kar többszöri lefejezése a Bem téren és a nagykövetségeken először a Martonyi-Németh Zsolt duó működése nyomán, aztán Navracsics, majd három hónappal (!) később Szíjjártó után a neutronbomba hatásával felérő állapotokat hagyott. Most teljes szépségében láthatjuk kibontakozni Orbán úgynevezett külpolitikájának minden részletét és „eredményeit”.
Magyarország szövetségesei ma az EPP (!) által „buta katolikus fundamentalistának” tekintett Kaczynski, pár közép-ázsiai diktátor – emlékezzünk csak a muzulmán Azerbajdzsánnak kiadott, kereszténygyilkos baltásra, ez a „keresztényvédő külpolitika” szempontjából is szép történet. Aztán itt van még Erdogan, a vele való szoros szövetségesi viszonyról mostanában kevés szó esik, csak Szíjjártó és a bárdolatlan török külügyminiszter barátságáról. És persze ne feledkezzünk meg a véres kezű Duterte Fülöp szigeteki elnökről sem, aki felé ugyancsak most nyitottunk.
Ilyen állapotban készül a választások előtti évben Orbán nagy nemzetközi csatái megvívására. Mit lehet ehhez hozzáfűzni?
A magyar választók a jelek szerint kezdenek felébredni az újabb „nyolc év” révületéből, ami érthető okokból Orbánt és klikkjét növekvő félelemmel tölti el. Ezért kezdte el nyíltan fenyegetni „viszkető tenyerére” utalva a vele szembefordulókat, és nyitotta ki újra a ketrecajtót csahosa, a lakájsajtó emblematikus kommentátora előtt, aki nem érdemli meg, hogy a nevét leírják, még kisbetűvel sem.
A sarokba szorított autokraták sok mindenre képesek csak a józanságuk megőrzésére nem. A növekvő társadalmi ellenállás nyomán szükséges politikai kompromisszumokra pedig végképp nem.
Orbán nyílegyenesen halad afelé, hogy a történelemkönyvek lapjaira kerüljön, amit oly nagyon szeretne. Erre egyre jobbak az esélyek – a bukott autokraták címszó alatt. Nem ismeretlen a magyar történelemből.
