Szimbolikusnak is tekinthető az a két találkozó, amely ma Európában figyelmet keltett. Angela Merkel Törökországban Erdogannal, Orbán Viktor Budapesten Szydlo lengyel miniszterelnökkel találkozott. Anélkül, hogy ott lettünk volna tudható, hogy mindkét találkozón nyilván nagy szerepet kapott az európai menekültválság. Mind a négy érintett ország a NATO tagja, három az uniónak is. Mégis aligha lehetett volna nagyobb a különbség a két tárgyalás üzenete között.
Merkel az unió legbefolyásosabb tagjaként és a menekültválságban leginkább érintett ország politikájában egyre többet támadott vezetőjeként utazott Törökországba. Politikai támogatást kért, pénzügyi segítséget ajánlott napjaink egyik legáttekinthetetlenebbül politizáló autoriter politikusának, Erdogannak. Nagy baj, hogy a német belpolitikai stabilitás, Merkel jövője, és nem kis mértékben az európai menekültválság megoldása a megbízhatatlan és kiszámíthatatlan Erdogantól függ.
Ez többek között azért is van így, mert az Európai Unió most már közel egy éve nem képes egységesen válaszolni a gyorsuló ütemben bontakozó menekültproblémára. Ebben egyre növekvő felelőssége van Orbán Viktornak. A kezdet kezdetétől megtagadta ugyanis az együttműködést a szövetségeseivel, akikkel együtt - naiv feltételezések szerint - egy azonos értékrendet képviselő országcsoport tagja. Szinte kizárólag nemzetinek nevezett lépéseket volt hajlandó tenni, anélkül, hogy szövetségeseivel egyszer is bármilyen egyeztetést, akár csak konzultációt is folytatott volna. Orbán ezért a menekültválság nyomán joggal vált az európai egységet bomlasztó szimbolikus alakká.
A magyar miniszterelnök azonban szemmel láthatóan nem éri be ennyivel. Blokkot kíván szervezni a kelet-közép európai országok arra hajlandó csoportjából, hogy illiberális világnézetén, autoriter kormányzási gyakorlatán és a nemzeti bezárkózáson alapuló politikájának végre nemzetközi támogatása is legyen. Ezzel lazítaná tovább az unió tagállamainak kohézióját, amely egyre terhesebb a számára. Többek között ezért jött Budapestre a frissen autoriterré váló Lengyelország miniszterelnöke. Orbán - a körülmények ismeretében különösen baljóslatú - megjegyzése szerint: Most már ideje egy vitát megindítani Közép-Európában arról, hogy milyen Európai Uniót akarunk. Minden okunk megvan tehát az aggodalomra az unió jövőjéről majdan kezdődő tárgyalási folyamattal kapcsolatban.
Idézzük csak fel a képet: Merkel Törökországban - az európai menekültválság enyhítése érdekében. A lengyel miniszterelnök Orbánnál - az unió tagországainak megosztottságát bebetonozandó.
Hogy egy európai mércéjű politikával szemben a nemzeti önzés hova juttatta Orbánt, jól mutatja viszonya az általa oly nagyra becsült Erdoganhoz. Mostanában van egy éve, hogy meghirdette a Németországhoz, Oroszországhoz és Törökországhoz igazodó magyar külpolitikát. A Merkel–Orbán viszonyról a korábban írottak fényében lehetnek elképzeléseink. A magyar miniszterelnöknek az unió egységét éppen piszkos eszközökkel is aláásni kívánó, viszont súlyos gazdasági helyzetben lévő Oroszországhoz fűződő csodálata még további indoklást igényel.
Nem hallottunk viszont arról, hogy az Erdogannal meglévő, állítólag különleges, stratégiai kapcsolatát az elmúlt egy évben bármikor is összeurópai érdekből, a menekültválság enyhítése, netán megoldása érdekében mozgósította volna. Sehol egy gyors konzultáció, egy bizalmas levélváltás vagy akár csak egy a megoldást segíteni kívánó telefonbeszélgetés híre. Biztosan tudnánk róla, ha lett volna ilyen. Pedig ugyancsak egy éve Orbán maga mondta: Magyarországnak a személyes jellegű kapcsolatokkal kell stabilizálnia a külpolitikáját. A személyes viszony azt jelenti, hogy adott esetben fel tud hívni valakit, és kérni tud tőle valamit...
