Nyakunkon a november 8-a, az amerikai elnökválasztás napja és Orbán Viktor még mindig nem határolódott el Donald Trumptól. Hiszen emlékezzünk csak, mit mondott júliusi tusványosi beszédében („hogy a kinyílt lehetőségek közül mégiscsak ő volna a jobb Európa és Magyarország számára”), mit erősített meg augusztus végén egy brazil lapnak adott interjújában, majd újólag szóvivőjén, Kovács Zoltánon keresztül néhány napja egy Trumpot támogató szélsőjobbos amerikai újságban megjelent interjúban. Azt, hogy támogatja Trump „külpolitikai elképzeléseit”.
A július óta eltelt időben Trump esélyei, mondjuk így, már nem látszanak olyan átütőnek. Talán ezért tett most egy gyenge kísérletet Orbán, a szóvivője útján, miszerint „a miniszterelnök azt elemezte több megszólalásában, hogy melyik jelölt külpolitikája lenne jobb Európa és Magyarország számára.” Ez tényleg gyenge: ahogy korábban, nagy nemzetközi visszhangot keltve Orbán saját szavaival állt ki Trump mellett (és ezt egyedül ő tette az unió tagállamainak vezetői közül!) most saját szavaival kell elhatárolódnia. Nincs kibúvó.
Persze hivatkozhatunk a szokásos „fekete macska” effektusra (a magyar közbeszéd állandó toposza, hogy az a külföldi vezető, aki mellé Orbán odaáll, az biztosan elveszti a választásokat). Inkább azt érdemes azonban megnézni, hogy miért tartotta szükségesnek egyáltalán a Trump mellett való kiállást?
Trump kampányán több mint egy éve vörös vonalként húzódik végig, hogy a nemzetközi kapcsolatok alapelemeinek újrarendezését szeretné elérni. Megegyezés az oroszokkal – személyesen Putyinnal –, a NATO európai szerepének felülvizsgálata, protekcionista gazdaságpolitika, szembemenés a globalizációval. Ne szépítsük: ez a ma ismert világpolitikai erőviszonyok felborogatását jelentené. Nagyon is Orbán kedvére való program.
Trump maga lényegében a nyugati értékrend megszemélyesített tagadása, elég meglepő módon éppen a nyugati közösség kulcsországában. Többek között ez az oka annak, hogy az amerikai republikánusok legtekintélyesebb politikusai nem hajlandók őt támogatni. Orbán joggal számíthat arra, hogy Trump elnökként soha nem lenne abban a helyzetben, hogy számonkérje rajta a nyugati közösség alapvető értékeinek tiszteletét.
Trump programjának megvalósulására szinte nulla az esély, és nemcsak a republikánus jelölt ma már valószínű veresége miatt. Elég némi realitásérzékkel szemlélni a világpolitikai erőviszonyokat. Ez nem erőssége Orbánnak. Már a tényleges európai erőviszonyok felmérése sem megy neki, amikor azt hiszi például, hogy az egyre gyengébb kohéziójú V4 lesz képes meghatározni az unió alapvető politikáit.
Annak, hogy Orbán Trump, „a derék amerikai elnökjelölt” (copyright Orbán) mellé állt van egy, a világpolitikai tévedés mellett a magyar belpolitikában gyökerező oka is. Ez pedig a Clinton ma valószínűnek látszó győzelmében rejlő fenyegetés Orbán egész politikájára vonatkozóan.
A nyugati szövetségi rendszer – ennek Magyarország még mindig a tagja – jelenleg számos súlyos problémával küzd. Eközben a szövetség legfontosabb tagországai részben belpolitikai problémákkal néznek szembe, részben az esedékes választások miatt nemzetközileg csak korlátozottan cselekvőképesek. Szaporodnak azonban a jelek, hogy a szövetség vezető tagországai ennek az átmeneti szakasznak a lezárultával vissza fogják venni a kezdeményezést a szövetség kohézióját belülről fenyegető erőkkel illetve a kívülről nyomást gyakorló országokkal szemben.
A kezdeményezés visszavételének középpontjában a nyugati értékközösség elveinek megerősítése, nemzetközi cselekvőképességének helyreállítása áll majd. Ez – ugye nem kell mondanunk – elég rossz hír Orbán számára. Egyre világosabban látja ugyanis, hogy ebben a folyamatban már nem fogják az eddigiekhez hasonlóan tétlenül tűrni az általa elkövetett árulást a transzatlanti értékközösség alapvető elveivel és gyakorlatával kapcsolatban. Hiszen valószínűleg éppen ez – az értékközösség helyreállítása, vonzerejének, nemzetközi kisugárzó hatásának megerősítése – képezi majd a 2017-2018-tól kibontakozó politikai folyamatok egyik tartóelemét.
Azt sem lehet kizárni, hogy a közeledő új szakaszban a magyarországi rendszerszintű korrupció a szövetségesek részéről eddig lenyelt gyakorlata sem lesz tovább folytatható. Ha pedig ez így alakul, az már nemcsak a lopott javak megtartásának lehetőségét fenyegeti, de előbb utóbb a lopások jogi következményeinek kérdése is napirendre kerülhet. Clinton alatt akár Orbán kleptokratikus hatalmának titkai is kiderülhetnek. (Mellesleg ez az elvi veszély hozzájárulhatott a magyarországi médiapolitika újabb fordulatának felgyorsításához.)
Most már csak arra kellene Orbánnak válaszolnia, hogy a NATO-t gyengíteni törekvő, Putyinnal kiegyezni akaró Trump mellé állását hogyan magyarázta legszorosabb V4-beli szövetségesének, Jaroslav Kaczynski-nak. Ő ugyanis egész külpolitikáját az oroszellenességre, a lehető legszorosabb amerikai biztonsági garanciákra, amerikai katonák lengyelországi jelenlétére lapozza. A cselekvőképes V4 kohéziójának nagyobb dicsőségére.
