Néha talán túl sokszor is mondták a politika alapvető megújításáról eleve lemondó politikusok, hogy „a következő év sorsdöntő lesz Magyarország szempontjából”. A szavak szintjén biztosan ezt gondolják, a tettek mezején viszont évről évre magukra hagyják azokat, akiknek nem minden év, hanem mindennap sorsdöntő. 

A 2017-es év egyik tanulsága az, hogy vannak olyanok a politikusok sorában (többen, mint gondolnánk), akik a rövidebb utat választják, történetesen saját magukat. Miniszterelnök-jelöltek jöttek-mentek, az ellenzéki együttműködésre vonatkozó forgatókönyveket már az elemzők sem tudták követni, és 2017 év végére az Együtt politikai családját úgy érintette addigi szövetségeseinek MSZP-s lista-választása, hogy a csalódásból kellett pár nap, amíg rendeződtünk. Tegyük hozzá, gyorsabban sikerült, mint egy náthából való kigyógyulás.

De mindezek már csak a 2017-es történelem részei, annál fontosabb a haza. Nem volt könnyű a 2017-es év sem Magyarországnak. A tavalyi év világszerte a reformáció éve volt, amit ebből itthon láttunk nem más, minthogy a közpénz(f)osztás gyakorlata újult csak meg, például katolikus egyház egy 2020-ban rendezett konferencia címén a költségvetésből 20 milliárd (!) pluszpénzt kapott. Nem rossz.

A tavalyi év januárjának végén sok iskolásnak és szülőnek okozott életre szóló fájdalmat a veronai buszbaleset, szomorúan néztem, ahogyan több jobb- és baloldali politikusnak nagyon komoly önmegtartóztatást kellett gyakorolnia, hogy ezt a tragédiát se politizálja át. 

Februárban ismét itt járt Putyin, Orbán szimbolikusan térdre ereszkedett, ebből a szempontból a 2018-as választás tényleg arról szól: „rabok legyünk vagy szabadok”? Az ugyanis, hogy „Putyin szövetségese”, olyan nem létezik. Putyinnak csak alárendeltjei vannak. 

2017-ben ömlött a sorozás, politikai hányinger kerülgetett milliókat a tele plakátolt utcai Soros-arcképek hamisságától kezdve Pócs János Soros-disznójáig. Orbánnak ma mindenről Soros György jut eszébe, Németh Szilárdnak pedig az, amit Orbán mond neki, hogy jusson eszébe. A végeláthatatlan sorosozást látva és hallgatva tapasztalhattuk meg csak igazán, hogy mennyire nem beszélhetünk arról, hogy „önálló, érdemi gondolattal bíró fideszes politikus”. Kamera elöl futkorászó politikus-imitátorok ők, akiket ha nem a lakájmédia kérdez – „kérdez”, ha-ha –, akkor egyből irány a lift, a mosdó, a kamura beszélés a telefonba, és többi gyerekes megoldás. 

Tavaly neki estek a legjobb magyarországi egyetemnek, a CEU-nak, és a többek között karitatív tevékenységet végző civileknek, akik minden brutális, egészpályás kormányzati agresszió ellenére kiálltak magukért, és beállt mögéjük a kormányváltó sokaság is. 

2017 Mészáros Lőrinc éve volt. 2017 is. Úgy lopnak a nevében és aláírásával, hogy már maga sem tudja mit vett tegnap – helyesebben, mit írattak a nevére –, médiabirodalmát, ha lerajzolnák neki, nem hinne a szemének, mekkorát nőtt is az. 

A rendszerváltás utáni magyar emlékezetpolitika jobboldali szégyene lett a tavaly Pruck Pál lányának a Terror Háza ellen megindult pere, amelyben a történelemátíró- és Schmidt Mária emlékezetpolitikai játszóházaként működő nemistudommicsoda intézet próbálja megvédeni a védhetetlent, amely szerint Dózsa László van az 1956-os emlékév egy óriásplakátján. Megszolgálja az intézet az ide ömlő, kilapátolt közpénzt.

A 2017-es év egyik optimizmusra okot adó jelensége volt viszont a zaklatási ügyek láthatóvá válásai. Úgy tűnik, új szakaszba léphet a nőkkel szembeni erőszak jövőbeli megakadályozására irányuló küzdelem. Nincs több bújócska, aki matat, zaklat, erőszakoskodik, aki azt hiszi, hogy a „nő, az csak nő”, annak hatalmi gyakorlatai nem maradnak a falak között. Természetesen tudom, hogy nincs egy holnapnyi távolságra, hogy előbbi szavaim tényleg „törvényerőre” emelkedjenek, de egy határátlépésre sor került. 

 Hosszasan lehetne sorolni mi minden történt velünk itthon és a nagyvilágban 2017-ben, de 2018-ban már csak 2017 tanulságaival kell foglalkoznunk. 

Az Együtt-et 2018-ban is csak azt hajtja, hogy az újév a jövőről való döntés éve lesz. Ezt nem ehhez hasonló blogbejegyzésben mondjuk majd el, hanem ahogyan eddig is, először cselekszünk. Én bizton állíthatom, megtanultam napi 24 órát dolgozni azért, hogy Magyarországon mindenki otthon érezze magát. Egy politikusnak az a feladata és küldetése, hogy a köszönet elvárása nélkül dolgozzon azokért, akiknek hangja nem ér el a televízió stúdiókba és blogfelületekre. 

Az Együtt 2018-ban 24 órás párttá lesz, ugyanis Orbánt váltani csak akkor lehet, ha „sorsdöntő évezés” helyett a sorsdöntő tetteket látják honfitársaink. Az Együtt pedig ezeknek a tetteknek a pártja.