Vitára hívom Weiler Pétert, a Puncs.hu gazdáját

Kell-e a politikának, a politikusoknak beleszólnia egy olyan vitába, amely a puncs.hu kapcsán az online, közösségi médiában kialakult? Rövid válaszom az, hogy igen. A hosszabb válaszomat sem kizárólag az indokolja, hogy egy olyan országban élünk, ahol a társadalmi nemek kutatására irányuló, a nőket és „női szerepeket” érintő kérdéseket sokoldalú társadalomelméleti keretben tárgyaló mesterszak ellehetetlenítése kormányzathoz közel álló prioritás. Ez akár elégséges lenne, de „sajnos” a helyzet korántsem ennyire „egyszerű”.

Magyarország Nyugathoz való felzárkózása – nem nyitván ki a „melyikhez, és mi az, hogy Nyugat” kérdését – egy területen biztosan sikerült, mégpedig a női test köztérben történő piaci felhasználásában. Az, hogy nem lehet átmenni kereszteződéseken, amelyekben ne a nő lenne a „polc a terméknek”, súlyosan érinti mindazt, amit egy társadalomnak a nőkről és a nőképről üzennek. Holott Nyugaton (és Keleten) egyre komolyabb vitákat folytatnak arról, hogy meg kellene szelídíteni a reklámipart, mert a női test köztéri, mediális kiteljesedése mint hirdetési felület, egyre inkább a „negatív emancipáció” kezd lenni. Nálunk erről folytatott komoly vita még a hátsó udvarban van, pedig erre irányuló kezdeményezések bőven akadnak. 

Ebbe a térbe érkezett meg a puncs.hu, ami a sugar daddy, sugar baby jelenséget patronálja, és ezt, mint a nőnek egy választást, egy nő (és férfi) előtti alternatívaként értelmezi. Mi sem életszerűbb és magától értetődő, minthogy gazdag férfiak egyfajta szeretetszolgálat jegyében hozzájárulnak lányok, nők terhének csökkentéséhez, legyen az diákhitel vagy éppenséggel számukra megfizethetetlen kulturális és egyéb programok, megélhetésük finaszírozása. Csak úgy. 

Nem csak arról van szó a puncs.hu kapcsán zajló diskurzusokban, hogy lehet olyanokról vitatkozni, minthogy az eleve csak társkeresés lenne-e, vagy hogy piacosítható-e a szerelem, hanem hogy súlyosabb esetben nem „kerítésről” kell-e itt beszélni. Az egyik fő probléma, hogy a puncs.hu esetében az, hogy ezek a síkok nem válnak el egymástól élesen (vagy pont igen), és hiába hozunk pár példát arra, hogy „örök szerelmek” szövődtek már így, hozunk mellé több tucat olyan esetet, amelyek pedig azt bizonyítják, hogy itt társadalmi helyzetükből adódóan férfiak visszaélnek nők – például anyagi – helyzetével, és a következmények nem éppen „társkeresőszerűek”. S minderre az sem válasz, hogy mindenkinek saját döntése mibe megy bele, mit vállal, ott van az „egyetértési nyilatkozat, felnőtt, látja”.

Ez korántsem olyan szatirikusan filmbe illő dolog, mint a Csinibaba fenti, címadó jelenete, sőt éppen következménye lehet egy olyan közbeszéd és bevett vélemény erősödése egyéni és társadalmi szinten is, hogy a nő vásárolható, a „nő az csak nő”. Az állam pedig ezt nézi, lévén „könnyebb” rábízni egy piaci platformra a nők helyzetének megoldását, mint olyan közpolitikákat foganatosítani, amelyek után egy nőről soha nem kerülhet ki olyan plakát az utcára, mint aki „csak menő pasikra bukik”, aki még a diákhitel-törlesztését is segíti. 

Sajnos nem az állam száll be szabályozással és a nők többszörös kiszolgáltatottságát csökkentő policy-kkel, hanem sugar daddyknek „szervezi ki” ezt a feladatot, akiknek a nő nem egyéniség, hanem finoman szólva bizonytalan kimenetelű szabadidős tevékenység.

A puncs.hu gazdája Weiler Péter mondhatja, hogy ő sosem csinálna semmi olyat, mi illegális, mégis a különböző irányzataihoz tartózó feministák (sem) osztják azt a véleményt, hogy üzletileg és jogilag, és a méltóságot tekintve itt minden rendben lenne. Ezen a ponton nem merül fel Weilerben az, amit Pető Andrea így fogalmaz meg: „A tét tudniillik a magyar politikai közösség és az emancipációs politika jövője (…) [hogy] a női test és női érzelmek sem többek, mint árucikkek és erőforrások, amelyeket fogyasztani kell és lehet”. 

Aki figyelmen kívül helyezi a nők sajátos, egyenlőtlenségi helyzetéből fakadó szempontjaikat, és azokra sugar daddy javaslattal él, az elfogadja azt is, hogy nő megjeleníthető úgy, mint aki egy gazdag férfinak testét és énjét adja, nem számolva azokkal a következményekkel, hogy a nő teste (és énje) lett ezzel a vásárlás tárgya. 

Minderről a puncs.hu megalkotói és kritikusai ma egymástól függetlenül a másik nélkül folytatnának vitákat. Részemről a dolog súlyát tekintve ezt fontosnak tartom, de nem elégségesnek. Ennek érdekében invitálom Weiler Pétert egy nyílt beszélgetésre-vitára, amely során moderált, a vitahelyzetnek és az ügy súlyának megfelelő keretben nyitottságot mutatnánk a másik gondolkodására. Nem titkolom, hogy álláspontom messze van Weiler Péterétől, ahogyan könnyen előfordulhat, hogy az övé is attól, amit fentebb kifejtettem. Mindenesetre ez a kiindulóhelyzet cseppet sem nyugtat meg, az sokkal inkább, hogy függetlenül a prekoncepcióktól egy nyílt vitában kísérletet kell tenni leülni a másikkal, és végig gondolni azt, hogy a nők kiszolgáltatottságának csökkentéséhez vagy éppen növeléséhez járul-e hozzá a kapcsolatot és szerelmet így hirdető gyakorlat? Véleményem szerint növeléséhez, de még inkább előremutató lenne, ha erről nem párhuzamos valóságokban, hanem moderált, szabályozott keretben folyna vita.

Részemről nyitott vagyok minden, ezt lehetővé megoldásra és keretre. A Váradi András Alapítvány többek között missziójának érzi a nők társadalmi helyzetének jelentős javítását, az alapítvány nyitott egy rendezvény megszervezésére és lebonyolítására, de a magam részéről más fórumjavaslat iránt is nyitott vagyok. 

Találóan fogalmaz Kováts Eszter, a Friedrich-Ebert-Stiftung a „Nemek közötti igazságosság Kelet-Közép-Európában” programjának vezetője, amikor azt írja: „A szerelem aknamező. És látjuk, a szerelemről való beszéd is az.” Nem tudok ettől a mondattól elvonatkoztatni a puncs.hu kapcsán sem.

Mert bár biztos viccesnek hat Andorai Péter címbeli csinibabás fordulata és jelenete, de egy progresszió ügye iránt elkötelezett művész, innovátor vagy politikus eleve csak filmes kontextusba értelmezheti azt, és nem emelheti általános tévhitté. Ebben bízom és így abban is, hogy hamarosan találkozunk egy asztalnál, ahol az érvek a nők érdekében ütköznek.      

Novák Katalinnak:

Tisztelt Államtitkár Asszony!

Minden bizonnyal Önhöz is eljutott az a hír, hogy az Európai Parlament Nőjogi és Esélyegyenlőségi
Bizottsága 2018 tavaszán delegációt küld Magyarországra a nők helyzetét vizsgálandó. Sajnos ez a
látogatás és „vizsgálat” egy újabb olyan eset lehet, amelynek egyetlenegy magyar honfitársunk sem fog
örülni, és minden hazáját szerető ember csak aggodalmát fejezheti, hogy ide jutottak a magyar állam
mulasztásai.
Ön, mint a család-, ifjúság- és nemzetközi ügyekért felelős államtitkár a nyár elején egy alkalommal úgy
fogalmazott: „Hiszem, hogy a 21. a lehetőségek évszázada lesz a nők számára, ezt a kormány a
munkaerőpiac rugalmasabbá tételével igyekszik elősegíteni.” Tudják-e osztani a magyar nők is az Ön
optimizmusát, amikor a fideszes európai parlamenti képviselők tartózkodnak egy olyan jelentés
elfogadásakor, mely a nők szegénységének és társadalmi kirekesztettségének problémájára fókuszál?
El tudják-e hinni a magyar és európai nők, hogy a 21. század számukra valóban a lehetőségek százada
lesz, amikor a női háztartási alkalmazottak ügyével foglalkozó jelentés elfogadásának kapcsán a
fideszes képviselők szintén tartózkodtak?
Ön a gyermekvállalás kapcsán fogalmazta meg azt, hogy a „döntés szabadságának biztosítása a
legfontosabb”, de nyilvánvalóan ezt minden nőket érintő kihívásra nézve alapgondolatnak tekinti.
Érvényesülhet a döntési szabadság, biztosított-e ott ez egyáltalán, ahol az fideszes képviselők elutasító
magatartása miatt az isztambuli egyezmény ratifikációja nem halad, ezzel pedig a nőkkel szembeni
erőszak és a kapcsolati erőszak elleni küzdelem kerül parkolópályára? Az egyezményről és a nők elleni
erőszak megelőzéséről szóló tanácsi határozatnál a fideszes képviselők tartózkodtak. Ahogyan arról is
értesülhetett, hogy a női menedékkérők különleges helyzetével foglalkozó jelentés esetén szintén
tartózkodtak a Fidesz képviselői.
Sok minden elválaszt bennünket, számos olyan vitánk van és lesz, amelyeket illetően bizonyossággal
nem leszünk azonos állásponton. Ugyanakkor a női egyenjogúság kérdése nem tartozhat ezek közé,
éppen ezért kérem, hogy államtitkárként járjon el annak érdekében, hogy a fenti elfogadhatatlan
szemlélet megváltozzon. Egyet kell értenünk abban, hogy a magyar államnak kiemelt feladata a nemek
közötti jövedelmi és jogi egyenlőtlenségek csökkentése, és egy államnak aktívan kell segítenie a női
egyenjogúság érvényre jutását.
Európai ország nem macsókultúrával épül, hanem a nemek közötti jövedelemegyenlőséggel, a
gyermekvállalás és foglalkoztatás összehangolásával, a nemek politikai képviseletének
kiegyenlítésével. Önnek államtitkárként hangja és befolyása van, legyen segítségére pártja európai
parlamenti képviselőinek, hogy az európai színtérhez méltó döntést hozzanak a nőket érintő
kérdésekben!
A nők kiszolgáltatottságát csökkentő intézkedések és tervek kapcsán nincsen helye tartózkodásnak.
Bizakodásra adhat okot, hogy Járóka Lívia személyében az Európai Parlament Nőjogi és
Esélyegyenlőségi Bizottságának egy korábbi alelnöke érkezik a képviselőcsoportba, ő sok éven át
közelről láthatta, hogy az Európai Unió nem ellensége a magyar nőknek, hanem szövetségese. A
„Brüsszel ellen folytatott szabadságharc” nem válhat egy, a nők ellen folytatott küzdelemmé.
S hogy ez a jövőben ne így legyen, hogy a Nőjogi és Esélyegyenlőségi Bizottság vizsgálatai se
legyenek szükségesek, ahhoz most Ön is kell.

Tisztelettel
Hajdu Nóra,
az Együtt alelnöke

....

Járóka Líviának:

Tisztelt Járóka Lívia!

Engedje meg, hogy gratuláljak képviselői mandátumához, és eredményes munkát kívánjak! Őszinte
reményemet fejezem ki akkor, amikor abban bízom, hogy a lehető legkevesebb, az alábbiakhoz
hasonló üggyel kell Önt megkeresnem.
Minden bizonnyal Önhöz is eljutott az a hír, hogy az Európai Parlament Nőjogi és Esélyegyenlőségi
Bizottsága 2018 tavaszán delegációt küld Magyarországra a nők helyzetét vizsgálandó. Sajnos ez a
látogatás és „vizsgálat” egy újabb olyan eset lehet, amelynek egyetlenegy magyar honfitársunk sem
örülhet majd és minden hazáját szerető ember csak aggodalmát fejezheti ki, hogy ide jutottak a magyar
állam mulasztásai.
Abba a fideszes képviselőcsoportba érkezik Ön, amelynek tagjai tartózkodtak egy olyan jelentés
elfogadásakor, mely a nők szegénységének és társadalmi kirekesztettségének problémájára fókuszált.
Gondolom Ön sem értett egyet azzal, amikor azt hallotta, hogy a női háztartási alkalmazottak ügyével
foglalkozó jelentés elfogadásának kapcsán a fideszes képviselők szintén tartózkodtak. Ön, mint az
egyik legsérülékenyebb csoportnak, a roma nőknek kutatójaként pontosan tudja, hogy a többszörös
diszkrimináció milyen súlyos, generációkon átívelő következményekkel jár. Éppen ezért is érthetetlen,
hogy miért nem fordultak Önhöz fideszes politikustársai, amikor a női menedékkérők különleges
helyzetével foglalkozó jelentés esetén szintén tartózkodtak. Olyan helyzet kapcsán vonták meg a
vállukat, mint amikor egy nő nem tudja magát igazolni, mert társadalmi státusza olyan alacsony volt ott,
ahonnan menekült, hogy erre nincs módja. Ön a romák társadalmi beilleszkedését célzó uniós
keretstratégia születésekor többek között a kiteljesedés és az egymásra találás állam általi
elősegítéséről beszélt. De érvényesülhet-e ott a kiteljesedés, ahol védekezés sincs, biztosított-e ott
egyáltalán az újrakezdés lehetősége, ahol az fideszes képviselők elutasító magatartása miatt az
isztambuli egyezmény ratifikációja nem halad, ezzel pedig a nőkkel szembeni erőszak és a kapcsolati
erőszak elleni küzdelem szorul háttérbe?
Önnek, aki korábban az Európai Parlament Nőjogi és Esélyegyenlőségi Bizottságának alelnöke volt,
nem kell mondani, hogy európai ország nem macsókultúrával épül, hanem a nemek közötti
jövedelemegyenlőséggel, a gyermekvállalás és foglalkoztatás összehangolásával, és a nemek politikai
képviseletének kiegyenlítésével.
Ön elméleti és gyakorlati tapasztalatokkal bíró politikus, így szava és hangja van. Legyen segítségére
pártja európai parlamenti képviselőinek, hogy az európai színtérhez méltó döntést hozzanak a nőket
érintő kérdésekben!
A nők kiszolgáltatottságát csökkentő intézkedések és tervek kapcsán nincsen helye tartózkodásnak, és
bízom benne, hogy az Ön személye garancia lesz a fenti fideszes gyakorlattal való szakítással. Az
Európai Unió nem ellensége a magyar nőknek, hanem szövetségese.
S hogy ez a jövőben is így legyen, hogy a Nőjogi és Esélyegyenlőségi Bizottság vizsgálatai se legyenek
szükségesek, ahhoz most Ön is kell.

Üdvözlettel,
Hajdu Nóra,
az Együtt alelnöke

Ha valóság nem igazolja, amit mi gondolunk róla – annál rosszabb a valóságnak. Ez a kissé aktualizált maxima vezethette az állandóan kampányoló Orbánt Viktort, amikor Tusnádon, a kampány új szakaszának nyitányában megpróbálta értelmezni kormánya, de leginkább saját maga egy éves teljesítményét. Egyre többen szedik szellemesen darabokra a beszédet, az úgynevezett külpolitikájáról szóló mondatok azonban egy kicsit is tájékozottabb olvasónak még tartogatnak meglepetéseket.

Itt van ez a Visegrád dolog, ami Orbán tusnádi kijelentése szerint a világpolitika elmúlt egy évének legjelentősebb fejleménye. Ezt Orbán szerint Trump amerikai elnök július 6-i varsói beszéde is alátámasztja. Ha valaki persze elolvassa mit mondott Trump Varsóban – könnyű olvasmány, kevés szót használ –, akkor abban nemcsak a Visegrád szót keresi hiába, de Magyarországra, Csehországra vagy Szlovákiára sincs egyetlen érdemi utalás sem. Szó van viszont valami sok országra kiterjedő Három Tenger Kezdeményezésről, amit az elnök nagyon támogat. Na, ebbe beleérti Magyarországot is, abban az összefüggésben, hogy vegyünk amerikai földgázt. Kisebb amerikai think tankek már régebben árulják ezt a gondolatot Kelet- Közép Európának, de eddig érdemi eredmény nélkül. Áder János – aki Orbánt Varsóban biodíszletként képviselte – nem számolt be arról, hogy Trumppal külön megbeszélést folytatott volna a kezdeményezésbe való érdemi magyar bekapcsolódásról. Orbán sem említette Tusnádon miért nem ment el Varsóba, hogy ott Trumpnál személyesen lobbizzon az elmúlt év legfontosabb nemzetközi fejleménye, a V4-k megerősödésének amerikai elismerése mellett.

Orbán Triesztben sem volt ott, ahol pedig július 12-én a Nyugat-Balkán országainak uniós perspektíváiról fontos csúcstalálkozó zajlott. Ott volt Merkel, Macron, Gentiloni olasz, Kern osztrák kormányfő, egy rakás más miniszterelnök, Boris Johnson és más méltóságok. Orbán távolléte annál feltűnőbb, mert a téma az egyik szívügye: a nyugat-balkáni országok jövőbeli EU tagságáról volt szó. Téma volt még milyen támogatásban kell részesíteni a térség országait, hogy felkészüljenek a majdani tagságra (figyelem: a kohéziós országok – így Magyarország – rovására), és hogyan kapcsolódjanak be ebbe a részvevő országok gazdaságai, tehát adott esetben a magyar vállalatok. Csupa Orbán számára fontos ügy, csupa olyan téma, amit Orbán a Nyugat-Balkán országainak vezetőivel találkozva fáradtságot nem ismerve hajtogat. Orbán több legyet üthetett volna egy csapásra: az EU balkáni bővítésének támogatását, a magyar gazdaság érdekeinek képviseletét, és tovább ápolgathatta volna mind láthatóbb balkáni befolyás-építési terveit. Egyszóval jó alkalom arra, hogy egy kicsit villogjon az érdekérvényesítő képességével. Ha ott van. De nem volt ott. Sőt, ez a találkozó a negyedik volt a maga nemében (Berlini Folyamatnak hívják), és Orbán egyiken sem volt ott: nem hívták, vagy magától nem ment. Egyik eset rosszabb, mint a másik. Sokat elmond az előlihegői által Európa – sőt mostanra a glóbusz – legjelentősebb államférfiának kikiáltott Fidesz elnökről, ha nem hívják (nem akarnak neki közös fénykép lehetőséget adni és alkalmat, hogy illiberális nézetei mellett érveljen), vagy ha magától nem megy, mert megint egyedül bolyonghatna, mint az Index a májusi NATO csúcson készült, mostanra emblematikussá lett videója bizonyítja. (http://index.hu/video/2017/05/31/orban_brusszel_vidamsag_es_magany/ ) Érdemibb távolmaradási indok lehet persze, hogy a Balkán európai perspektívájának megerősítése kapcsán Triesztben kikötötték: a szilárd jogállamiság előfeltétele bármilyen EU-perspektívának. Így már jobban érthető Orbán távolmaradása, illetve, hogy nem is ambicionálja a részvételt.

És akkor nézzük Orbánnak ezt a szerencsétlen, Kaczynskit feltétel nélkül támogató kijelentését, amit Tusnádon a lengyel jogállamiság ügyében tett. Ez sok mindenről árulkodik. Az egyik fontos információ: Orbán szakítani készül a Fidesz európai pártcsaládjával, az Európai Néppárttal. Ne feledjük: Kaczynski pártja nem ennek a pártcsaládnak a tagja. Ott az a lengyel párt van, amelyik Tusk, az Európai Tanács elnökének pártja, és amelyik minden erejével küzd a lengyel  igazságszolgáltatás gleichschaltolása ellen. (Ide illik Orbán kijelentése mely szerint „Európában a kereszténydemokrata pártok elkereszténytelenedtek” – vagyis mostanra az EPP már nem tekinthető ilyennek. Újabb jel, hogy kifele áll a szekere rúdja.) Habonynak viszont még brain stormingot kellene tartania, hogy a lengyel ügyben kimutassa a nyilván meghúzódó Soros szálat. Ha ez ugyanis nem sikerülne, akkor meg fogunk érkezni az európai értékek és így a jogállamiság kérdéséhez, ami már Orbánnak is komoly problémája.

Orbán beavatkozása a lengyel belpolitikába (Kaczynski mellett, és a jelek szerint Duda elnök valamint Tusk pártja ellen – Szíjjártó hol vagy?) a magyar üzleti világnak is sokat ígér: ha Kaczynski eredeti szándéka valósul meg, az a lengyel bíróságok ítéleteinek európai végrehajthatóságát kérdőjelezi meg, amiként erre az elmúlt napokban Európa-szerte számos komoly szakmai fórum rámutatott. Lengyelországba befektetni ilyen jogbiztonsági feltételek közepette senki nem lesz hajlandó, a magyar vállalatokat is le kell beszélni róla. Az ő érdekeik védelme Orbán számára nyilván nem fontos. A kontinentális botrány egyébként neki is jó lecke, ha esetleg remélt választási győzelme után hasonló szándékai lennének a magyar bíróságokkal kapcsolatban.

Orbán politikai ítélőképességének most éppen Visegrád és a lengyel ügy kapcsán mutatkozó szép példájaként nem árt emlékeztetni: a szlovák legfelsőbb bíróság elnöke közleményt adott ki , hogy elítélje a lengyel kormánypárt törekvéseit a bíróságok függetlenségének felszámolására; egy másikat a cseh alkotmánybíróság elnöke, a legfelsőbb bíróság elnöke, a legfőbb ügyész és az ombudsman. Robert Pelikan cseh igazságügyi miniszter lengyel kollégájánál külön is tiltakozott. A lengyel érseki konferencia vezetője pedig levélben köszönte meg Duda elnöknek a döntését, amellyel megvétózta Kaczynski a jogállamot felszámolni kívánó tervét.

Orbán Visegrád ügyében látható elképesztő nyomulására szokás szerint nem kül-, hanem –mint minden úgynevezett külpolitikai lépésére – belpolitikai magyarázat van, több is. Az egyik: a V4-k mögé bújva el tudja rejteni, hogy a nemzetközi kapcsolatokban Visegrád nélkül vele csak igazolt autokraták állnak szóba. Ez pedig azt is elfedi, hogy a Putyinnal, Erdogannal, Sissivel és hasonlókkal való tárgyalásoknak csak akkor lenne jelentősége, akár a magyarok biztonságának növelése szempontjából, ha ezeket a tárgyalásokat az EU, a nyugati szövetség nevében és javára is tudná folytatni. De ez nincs így. Csak a maga nevében tárgyalhat, mert ezeknek a tárgyalásoknak Orbán a nyugati szövetségen belüli befolyása, erőforrások fölötti rendelkezése nélkül nincs európai jelentősége. Ráadásul az autokratákhoz való dörgölődzése a szövetségi rendszerben vele szemben már ma is nagyon meggyengült bizalmat tovább erodálja.

Visegrád Tusnádon kiderült középpontba állításának van egy másik, még közvetlenebb paraván-funkciója: ha ez a mondás, akkor nem kell beszélni az orosz kapcsolatokról, a mélyponton levő magyar-német viszonyról, hogy még mindig nincs meghívó a Fehér Házba, hogy az EU tagállamok legnagyobb részével továbbra sincsenek felső szintű kétoldalú találkozók, egyszóval Orbán Európában szinte udvarképtelen.

A visegrádi paraván aztán azt is eltakarja, hogy a magyar gazdaság számai a négy ország között egy tetszőleges rangsorban csak kivételként nem az utolsóak. Így Orbán kicsit könnyedebben hivatkozhat a V4-k gazdasági teljesítményére, nem kell arról beszélnie, hogy a magyar adatok önmagukban inkább szégyenkezésre adnak okot.

Végül pedig Tusnád árulkodó volt Orbán és a Fidesz jövendő választási kampányáról: szót sem szólt az egészségügyi és oktatási katasztrófáról, pedig ezek a magyar társadalmat leginkább foglalkoztató ügyek. Orbán és Szíjjártó állandóan a megváltozott világhelyzetről beszélnek – az valóban megváltozott –, és hogy arra fel kell készülni. Például többet kellett volna mondani Tusnádon annál az egyetlen odavetett félmondatnál, hogy „bekopogtunk a jövő új iparágainak kapuján”. Valóban, beszéd helyett többet kellene inkább tennie: a versenyképes oktatás jövőjéről való programhirdetést végre ki kellene venni Parragh László volt szaniterárus kezéből, és esetleg akár az MTA véleményét súlyozva figyelembe venni.

Megint eljutunk oda, ahová minden Orbán úgynevezett  külpolitikájáról való eszmefuttatás eljut: működésének nemzetközi relevanciája nincs, abban a térben csak magát képviseli, egy alig tízmilliós piacot, lényegében nemzetközi befolyás nélkül. Vagyis amit ő külpolitikának mond vagy gondol, az valójában tisztán belpolitikai legitimációjának erősítését szolgálja. Azt azonban a hívők körében maradéktalanul. De ez nem segít nekünk, többi magyaroknak, hogy egy valóban átalakuló világban biztonságban és jólétben éljünk.Varsóval és Trieszttel szemben Tusnádon a világ rendben volt. Ott a világ olyan, amilyennek Orbán mondja. Ott vita nincs, ott még működik a kötcsei szellem, a centrális erőtér. Akármi történik is a világban, Tusnád az Tusnád marad.

„…vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”

Batsányi 1789

Most, amikor az osztrák és a holland populisták után Orbán újabb szellemi szövetségese (Le Pen) szenvedett választási vereséget, amikor még emlékezünk kezébe temetett fejére a magyar népszavazási és alkotmánymódosítási bukás után, mégiscsak be kéne látni az udvartartásában, hogy Orbán nem Európa erős embere. Csak nagyon szeretne annak látszani.

A nacionalista, idegengyűlölő populisták, akik közé Orbánt a világsajtó és mára már bizonyosan az európai kancelláriák is besorolják, sorra szenvednek vereséget. A Brexit és Trump győzelme jól láthatóan kijózanítóan hatott azokra, akik mégis inkább európai, mint nemzetállami határok közé zárva akarják élni az életüket.

Európában a szélsőséges nacionalizmussal szemben új többség van kialakulóban, amely nem írható le többé a bal-jobb felosztással. A mostani választásokon már nem a különböző társadalmi értékrendeken alapuló modellek állnak szemben egymással, hanem a világ realitásaihoz való viszony a határvonal. Akik 19. századi világképpel akarnak politikai programot adni a 21. században, azok biztos vereségre számíthatnak.

Mi, magyarok ugyanezzel a helyzettel állunk szemben. Orbánnak és a Fidesznek semmilyen mondanivalója nincs a 21. század Magyarországáról, helyette sorosozás, migránsozás és időnként egy kis rezsicsökkentés a program. 2018-ban ezzel akarnak választást nyerni egy mellettünk egyre jobban elhúzó Európában. Ja, és van egy gazdasági mondás is: minél több suskát behúzni a gyűlölt Brüsszelből, hogy legyen miből kifizetni Mészárost és a klikket. A jobboldali értelmiségben megkezdődött erjedés valószínűleg ebből a felismerésből fakad: Orbán és köre fatális történelmi zsákutcába vezette az országot.

A franciaországi elnökválasztás kimenetelét, nem túlzás, szinte az egész világ dermedten várta, az eredményt hatalmas megkönnyebbült sóhaj fogadta. Aligha tévedhetünk, ha azt gondoljuk, hogy Orbán nem volt a felsóhajtók között. Az eredmény és annak európai következményei nyomán elszigeteltsége, ha ez egyáltalán lehetséges, tovább nő és lassan szinte történelmi méreteket ölt. Szembe kell néznie azzal, hogy alapvető tévedésben van a nemzetközi trendek felismerését illetően, aminek súlyos következményei lesznek az ország sorsára nézve. Látványos oroszbarátsága egyebek között már ma is rendkívüli tehertétel, mert súlyos bizalmi válságot eredményez szövetségeseink körében.

Ismerve Orbán kóros makacsságát aligha várható, hogy Magyarországot Európa szélére vezető politikáját felülvizsgálja. Ezért 2018-ban a magyar választópolgároknak kell végrehajtaniuk a történelmi korrekciót és visszavezetni az országot az európai főútvonalra.

Ezek nem Orbán hetei. Nem elég, hogy az Európai Bizottságon kívül már az Európai Néppárt (EPP) európai parlamenti frakciójának is egyre nagyobb része fordul szembe vele, pedig ők a fő felelősök Orbán elszemtelenedéséért, Európa- és általában nyugat-ellenes politikájának szinte ellenállás nélküli megvalósításáért. A szembefordulók közt azonban mostanra ott vannak eddigi fő támogatói, Manfred Weber frakcióvezető és Joseph Daul az EPP elnöke is, aki pedig lelkesen csápolt mellette a 2014-es választási kampányban. Persze mi már akkor is tudtuk, hogy Orbán kicsoda és mit is akar. Daul csak mostanra világosodott meg – talán egyszerre a jobboldali magyar értelmiségi prominenciával és talán nem függetlenül tőlük.

Orbán azonban az unió fő aktorai mellett már az amerikaiakkal is ujjat húzott. Egyszerre az európaiakkal. Még jobb, hogy végtelen bölcsességében éppen most mozdítja el a washingtoni nagykövetet, amikor az amerikai adminisztrációban naponta élesedő harc folyik Trump politikájának befolyásolásáért. (Persze ne feledjük, hogy Orbán katasztrofális külpolitikája nem 2014-ben kezdődött, hanem már 2010-ben, amikor a most hazarendelt nagykövet még az ő külpolitikai főtanácsadója volt. Nem befolyás nélküli poszt, erre manapság nem sokan emlékeztetnek.)

Orbán és állandó „külpolitikai” fegyverhordozója, Szíjjártó soha nem csináltak titkot abból, hogy semmire sem becsülik az általuk „hagyományos” diplomáciának nevezett szakmát. Fogalmuk sincs persze arról mit jelent az. Külföldi útjaikon a körülöttük sürgölődő, a radikális tisztogatások után nagyrészt már fideszes, rosszabb esetben futsalos, haveri alapon kinevezett nagyköveteket, diplomatákat láthattak, akik szakmai tapasztalatok hiánya okán aligha képesek egy kormányzati cselekvéshez alapot nyújtó, a nevét valóban megérdemlő külpolitikai helyzetelemzést készíteni. A diplomáciai kar többszöri lefejezése a Bem téren és a nagykövetségeken először a Martonyi-Németh Zsolt duó működése nyomán, aztán Navracsics, majd három hónappal (!) később Szíjjártó után a neutronbomba hatásával felérő állapotokat hagyott. Most teljes szépségében láthatjuk kibontakozni Orbán úgynevezett külpolitikájának minden részletét és „eredményeit”.

Magyarország szövetségesei ma az EPP (!) által „buta katolikus fundamentalistának” tekintett Kaczynski, pár közép-ázsiai diktátor – emlékezzünk csak a muzulmán Azerbajdzsánnak kiadott, kereszténygyilkos baltásra, ez a „keresztényvédő külpolitika” szempontjából is szép történet. Aztán itt van még Erdogan, a vele való szoros szövetségesi viszonyról mostanában kevés szó esik, csak Szíjjártó és a bárdolatlan török külügyminiszter barátságáról. És persze ne feledkezzünk meg a véres kezű Duterte Fülöp szigeteki elnökről sem, aki felé ugyancsak most nyitottunk.

Ilyen állapotban készül a választások előtti évben Orbán nagy nemzetközi csatái megvívására. Mit lehet ehhez hozzáfűzni?

A magyar választók a jelek szerint kezdenek felébredni az újabb „nyolc év” révületéből, ami érthető okokból Orbánt és klikkjét növekvő félelemmel tölti el. Ezért kezdte el nyíltan fenyegetni „viszkető tenyerére” utalva a vele szembefordulókat, és nyitotta ki újra a ketrecajtót csahosa, a lakájsajtó emblematikus kommentátora előtt, aki nem érdemli meg, hogy a nevét leírják, még kisbetűvel sem.

A sarokba szorított autokraták sok mindenre képesek csak a józanságuk megőrzésére nem. A növekvő társadalmi ellenállás nyomán szükséges politikai kompromisszumokra pedig végképp nem.

Orbán nyílegyenesen halad afelé, hogy a történelemkönyvek lapjaira kerüljön, amit oly nagyon szeretne. Erre egyre jobbak az esélyek – a bukott autokraták címszó alatt. Nem ismeretlen a magyar történelemből.

A Római Nyilatkozat előtt 

Március 25-én Rómában az EU tagállamok (mínusz Nagy Britannia) vezetői ünnepi ülésre gyűlnek össze, hogy nyilatkozatot fogadjanak el az európai integráció kezdetét jelentő szerződés megkötésének 60. évfordulóján. A nyilatkozat fő elemeiben aligha lesz ünnepi: az integráció az elmúlt hatvan évben még soha nem nézett szembe ennyi nehézséggel. Az elfogadandó deklaráció valóban új irányt kellene adjon az Európai Uniónak. A választandó irány Magyarország jövőjét is alapvetően befolyásolja. Nem babra megy a játék. 

Az unió több tagországában évek óta erősödő populista erők nagysága, hangereje mára az integráció megújulásának egyik legfőbb ösztönzője. Lehet, az EU meghatározó tagországainak és szövetségeseiknek a vezetői úgy hiszik, hogy a populisták elleni küzdelem az ellenzékben lévő populistákat jelenti. Remélhetőleg azonban felismerték: a populisták már ott ülnek az Európai Tanácsban, kormányon vannak – így például Magyarországon. Ezért az ellenük való küzdelem nem folytatható pusztán a tagállamok cselekvési egységre való felhívásával, az európai értékek melletti felsorakozásra való hivatkozással. 

Az unió továbbfejlesztésében érdekelt tagországok, a jelenlegi erőviszonyok mellett nem fognak tudni a populizmussal szemben egységes, a társadalmakat is átfogó cselekvési tervet létrehozni. Különbözőek ugyanis a tagok motívumai: többségük működő Európát akar, viszont a populisták nem pusztán az unió „visszabontását” célozzák, hanem nagy részük az unió megsemmisítését akarja. A populisták egy része ezt még nem meri nyíltan megfogalmazni, csak a színfalak mögött játszanak erre.

Ugyanez érvényes az uniót ért másik veszélyes kihívásra, Donald Trump elnökké választására. Vele szemben is az egységre való hivatkozás a hívószó. Trump ugyan – más témákhoz hasonlóan – össze-vissza nyilatkozik az USA-EU viszonyról, de nem kétséges, hogy egy kiszámíthatatlan amerikai politika súlyos biztonsági, kereskedelempolitikai és más kockázatokat jelent nem csak Európa (és benne Magyarország), de a világpolitika és világgazdaság számára is. Európának erre is reagálnia kell.

Egy harmadik veszélyforrás Putyin Oroszországának ábrándja egy multipoláris világ valamifajta befolyási övezeteinek létrehozásáról. Ez erősen érintené például Kelet-Közép-Európát, benne értelemszerűen megint Magyarországot.

A populizmus, Trump, Putyin kihívásaira tehát az unióban sokan Európa új egységéről, megújulásának szükségességéről beszélnek. Ők azonban becsukják a szemüket a tény előtt, hogy egységes európai válasz például Trumpra Orbán Viktorral – aki jelenleg valószínűleg az egyetlen lelkes Trump hívő az Európai Tanács tagjai közül – aligha lehetséges.

Orbán ma vezető európai politikusokkal kétoldalú keretben alig találkozik. Viszont súlyt helyez arra, hogy ha Geert Wilders holland vagy Hofer osztrák populista vezetővel kávézik, arról a sajtó feltétlenül hírt adjon. Ha Bannon, Trump „főideológusa” beszél - mintha Orbánt hallanánk. Orbánnak mára szinte semmi közössége nem maradt Európa konzervatív pártjaival: nézetei Wilders, Strache (Hofer), Le Pen, Trump (Bannon) nézetei. Joggal tehető fel a kérdés: mit keres még mindig az Európai Néppártban? Mennyire vehetők még komolyan az Európai Néppárt az unió egységéért aggódó állásfoglalásai a Fidesszel (Orbánnal) a soraikban?

A közös európai védelem az egyik olyan téma, amely körül az európai megújulás folyamatában valamifajta egyetértés látszik kialakulni. Különösen azután, hogy Trump a NATO-ról kétértelmű kijelentéseket tett. Meglepő módon Orbán is támogatja az ötletet. Talán nem gondolta végig.

Minden közös európai védelem első kérdése ugyanis: ki fenyegeti az unió tagországait? A 27 tagország közül 26 ugyanazt a választ fogja adni: Putyin fenyegeti. Ki lehet vajon az aki ezt nem így gondolja? A választ Orbán állandó fegyverhordozója, Szíjjártó Péter adja meg, aki többször is úgy nyilatkozott, nem érzi azt, hogy Oroszország egzisztenciális fenyegetés lenne „nekünk”. Komolyan vehető-e ilyen kiindulásból, hogy Orbán valóban valamilyen közös európai védelemben lenne érdekelt? Az uniós egységet döntő kérdésekben támadó, a nemzetközi kapcsolatok lényegi problémáiról teljesen különálló véleményt képviselő, Putyinnal bensőséges kapcsolatokat ápoló Orbánnal senki nem lesz hajlandó létfontosságú kérdésekben (európai közös védelem) érdemben együttműködni.

A március 25-i római nyilatkozat e súlyos problémák megoldására remélhetőleg iránymutatásokat ad majd, megnyílhat az út az EU reformja felé. A jelek szerint a reform egyik kulcseleme az uniós döntéshozatal átalakítása lesz. Megjelenik a minősített többséggel történő döntés tényleges esélye. A populisták, a fékezők, a „visszabontók” remélhetőleg ezzel elvesztik egyik fontos eszközüket, az egyhangúság kényszere miatt a tétova, helyben toporgó unióra való hivatkozás lehetőségét. 

És igen: ezzel az unió több integrációt kívánó tagállamai gyorsabban haladhatnak. Azok pedig, akik elképesztő provincializmussal rombolják az unió egységét (például Kaczynski Tusk újraválasztása ügyében) vagy az európai jogállami értékek érvényesülése esetén joggal aggódhatnak hatalmuk elvesztésétől (Orbán) – nos, ők soha nem lesznek érdekeltek a valódi európai integrációban. Inkább vállalják az elkerülhetetlenül bekövetkező marginalizálódást, annak minden politikai és főleg pénzügyi hatását.

Ha azonban Orbán Viktor úgy gondolná, hogy neki felhatalmazása van az unió és Magyarország viszonyának teljes újragondolására, emlékeztetni kell: Magyarországot nagy népszavazási többség vitte az Európai Unióba, ő pedig demagóg menekültkampányához képtelen volt népszavazási többséget szerezni. Az akarata ellenére kezdeményezett népszavazásoktól pedig fél, mint ördög a tömjénfüsttől. Ne legyen kétsége: ha megkísérli, hogy Magyarországot szembefordítsa az unióval, az a tisztségébe kerül – annak összes következményével együtt.

Miközben a kulturális költségvetés évtizedek óta nem volt olyan nagy, mint jelenleg, valójában egy fekete lyukba ömlenek az állami milliárdok. Soha nem hasznosuló pénzekről van szó, hiszen a Magyar Művészeti Akadémiába öntött milliárdok, vagy a városligeti beruházás (ahol valójában nem a kultúra, hanem a beruházó jár jól) csak elfedik azt, hogy az Orbán-rezsim nem szabad és független kulturális életben gondolkodik, hanem mindössze a kulturális élet (egy részének) lojalitását kívánja megvásárolni.  

Semmi sem jellemzi jobban Magyarország és a magyar kultúra állapotát 2017-ben, mint a Magyar Művészeti Akadémia intézménye és annak elnöke, Fekete György. Hiszen mára az MMA fura ura elérte, hogy egy olyan szervezetet vezessen, amely mindent megkapott: pénzt, paripát, fegyvert. Hatalmas költségvetése van (idén ez 10.5 milliárd forint), emblematikus intézmények felett diszponál (Műcsarnok, Pesti Vigadó, Hild-villa, illetve a frissen megszerzett Andrássy úti volt MÚOSZ-székház), ösztöndíj programokat hirdethet meg. A kulturális élet sok-sok szereplője pedig felismerte az idők szavát és újra meg újra olvashatunk arról, hogy folyamatosan bővül az MMA tagok köre. A szocializmus évtizedeiből jól ismert alkalmazkodást, a kisebb-nagyobb alkuk megkötését láthatjuk nap, mint nap. 

Budapesten  mindenki kapott valamit, maradhatott a Katona József Színház és az Örkény vezetése, de az Újszínház és a József Attila Színház igazgatói is újrázhattak, hiába a rémes látogatottsági adatok. Nem a művészi színvonal, vagy a gazdaságos működés számít a döntéseknél,  hanem a NER-hez való hűség, illetve annak mérlegelése, hogy érdemes-e újabb frontot nyitni a fővárosi értelmiséggel szemben.

Azzal az értelmiséggel, amely valójában igazi tiltakozás nélkül, némán nézi végig, hogyan jön létre a kulturális életben is egy vazallusi rendszer. Rezignáltan vettek tudomásul minden döntést és örülnek, hogy még vannak helyek, ahova lehet és érdemes eljárni, ahol még fehérek között európaiaknak érezhetik magukat.

Pedig lenne miért tiltakozni. Nemcsak a kulturális einstand megvalósítása okán, nemcsak az MMA kisgömböccé válása miatt, nemcsak az alternativ műhelyek beszántása miatt. Leginkább azért, mert hiába a hihetetlen pénzbőség a kulturális szektorban, Magyarországon ez nem fog jobb életminőséget eredményezni. A kultúra akkor erős egy országban, akkor érhet el érdemi hatást egy társadalom életében, akkor segíthet egy nemzet demokratizálásában, ha eljut a fővárostól egészen a kistelepülésekig, ha nemcsak a budapesti diplomások, hanem a falusi gyerekek is kultúra fogyasztóvá válhatnak.

Ez nem szerepel a jelenlegi kormány céljai között: talmi csillogás, nagyhangon előadott magyarkodás, egyébként pedig csak az ordító csend…

Pénteken hivatalosan is megkezdi elnöki tevékenységét Donald Trump. Sokan aggódnak a leendő elnök felkészületlensége, átláthatatlan pénzügyei, legalábbis furcsának nevezhető személyisége miatt. Az aggodalom az EU tagállamaiban különösen jól érezhető, mert az elnöki beiktatás közeledte az uniót nem találja jó állapotban. Ezek a fejlemények váratlanul látszanak érinteni az európai hagyományos eliteket. Pedig a jel évek óta ott volt a falon.

Donald Trump, a megválasztott amerikai elnök napokon belül átveszi a világ legbefolyásosabb politikusának hivatalát.

A nemzetközi sajtóban, internetes fórumokon cikkek, bejegyzések hosszú sorban aggódnak a leendő elnök felkészületlensége, átláthatatlan pénzügyei, legalábbis furcsának nevezhető személyisége miatt. Trump felbukkanása, és nagyon sokak számára váratlan győzelme az észak-atlanti térségben erősödő populista, sőt illiberális hullám erejének kézenfekvő bizonyítéka.

Az aggódók kórusába egyelőre csak óvatosan kapcsolódnak be a gyakorló politikusok, de a téma felvetődése során mutatott komor arckifejezésük elárulja, hogy sok jóra ők sem számítanak.

Az aggodalom az EU tagállamaiban különösen jól érezhető, mert az elnöki beiktatás közeledte az uniót nem találja jó állapotban. Kohéziója meggyengült, a Brexit képében megjelent a szétesés kísértete. A 2017-18-ban esedékes választások a populista, nacionalista pártok megerősödését ígérik. Az illiberalizmus jelenléte különösen itt, Európában érzékelhető. Trump felbukkanása mellett Putyin kavarása, a kavarás eszközei is több mint nyugtalanítóak. Kívül-belül csak a baj növekedése látszik.

Ezek a fejlemények váratlanul látszanak érinteni az európai hagyományos eliteket. Pedig a jel évek óta ott volt a falon. A most annyira aggódók azonban annak idején vállrándítással intézték el Orbán autokrata, illiberális államának lépésről lépésre való kiépítését. Mostanra persze már felkapták a fejüket, hogy Kaczynski az orbáni példát másolva alakítja ki az unió hatodik legnagyobb országában az illiberalizmus újabb bástyáját.

Különösen az európai keresztény-konzervatív pártok és vezető politikusaik aggodalmai képmutatóak. Tessék csak emlékezni: 2011-12-ben, amikor már mind egyöntetűbben szólt a kórus az Európai Parlamentben, és már a jobboldali nemzetközi sajtóban is Orbán az uniós alapértékektől való veszélyes eltávolodásáról, az Európai Néppárt (EPP) legfőbb gondja a romániai antidemokratikus tendenciák miatti aggodalom volt. Nem jártak el másképp az EPP-ben legbefolyásosabb német CDU/CSU legfőbb vezetői sem, Orbán korrupt, illiberális rendszerének fenntartását pedig az uniós források szakadatlan beáramlásával máig változatlanul finanszírozzák.

A populista illiberális erők most Trump kapcsán afelett örömködnek, hogy a többszörös milliárdos – aki adminisztrációja tagjainak vele hasonszőrű milliárdosokat, tábornokokat jelölt –„elitcserét” hajt végre, miként ezt a Fidesz is tette 2010-es (vagy 2014-es?) választási győzelme után. Egyébként is jól érezhető az izzadtságszagú erőlködés a magyar kormány megmondóemberei részéről, hogy az amerikai hatalomváltást és a magyarországi helyzetet valamifajta átfogó nemzetközi fordulat részeként lássák. Vajon így van-e?

Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy az egyes európai országokban jelentkező illiberális tendenciának vannak egymásra hajazó elemei. Így Putyin, Erdogan és Orbán rendszerének egyaránt jellemzője az autokrata kormányzás, az ideológiai alapon való ellenségkeresés, és különösen a közpénzek átcsatornázása magánvagyonná. Ez utóbbihoz kiváló feltételeket teremt a kormányzás átláthatatlansága, illetve az intézmények patyomkinizálása. (Lengyelország – egyelőre? – kilóg ebből a sorból, ott a korrupció még nem vált a rendszer működésének legfontosabb jellemzőjévé.)

Orbán rendszere azonban abban eltér Putyinétól és Erdoganétól, hogy először vele bukkant fel a kendőzetlen illiberalizmus az EU egy tagországában. Ezen kívül az is csak rá jellemző, hogy Orbán az egész illiberális rendszert a közpénzek magánvagyonná alakítására optimalizálta. Az autoriter módszerek alkalmazásának is éppen ez a célja: semmilyen állami intézmény nem működhet Orbán és klikkjének érdekei és akarata ellenére.

Ez a bizonyíték viszont arra, hogy a Brexit nem tekinthető az illiberális fordulat részeként. Nagy Britanniában a jogállami intézmények rendeltetésszerűen működnek, kiüresítésük fel sem merülhet. Hogy ez mennyire így van, mutatja Boris Johnson 2016. december 2-i beszéde a Chatham House-ban, amelyben a brit külpolitika egyik fő céljának a jogállamon alapuló liberális rend (!) megőrzését és terjesztését tekinti. (Ezt különösen Szíjjártó Péter figyelmébe ajánlom, aki a lehető leglelkesültebben fogadta Johnson külügyminiszteri kinevezését…)

A brit esettel szemben azonban az Egyesült Államokban komoly aggodalmak vannak az illiberalizmus esetleges ottani térnyerése kapcsán. Kérdéses, hogy egy csaknem kétszázötven éves, jól bejáratott intézményekkel rendelkező demokrácia hogyan kezeli majd ezt a fejleményt, például a Trump megválasztásával ott is felvetődő kérdést, az állami és magánpénzügyek összekeveredésének („conflict of interest”) veszélyét.  

2017 valóban kulcsévnek ígérkezik. Európa ma már nem csak az értékekről szól, amivel az átlagpolgár amúgy is keveset tud kezdeni, hanem az alapvetően azokon alapuló életformáról, a „the European way of life”-ról. Aki ezt, a jogállamot, az egyéni szabadságjogokat támadja meg, az egy az európaitól idegen életformát akar ránk kényszeríteni – az önkénynek alávetettséget, az ideológiai indoktrinációt (mit „kell” gondolni a nemzetről, kultúráról, a szomszéd népekről stb.), a bezárkózást a nemzeti határok mögé.

A múlt század harmincas évei óta a Nyugaton belül először állt elő ilyen helyzet. Az európai politikai kultúra örökségének, a francia forradalom vívmányainak a megvédése a tét. Ezek évtizedek óta nem látott mértékben állnak támadások alatt olyan autokraták, korrupt despoták részéről, mint Putyin, Erdogan és Orbán. Egyelőre pusztán remélhetjük, hogy az amerikai intézmények elég ellenállónak mutatkoznak majd.

A civilizációk összecsapása Európában csak most kezdődik: a liberális, 1789-es civilizáció és az azt lerombolni kívánó ellenforradalom között.

Tisztelt Polgármester Úr,

A második kerületi önkormányzat és a Budapest 2024  Kft. 2016. december 5-én lakossági fórumot tartott, melynek témája a Hármashatár-hegyre tervezett olimpiai mountainbike-pálya volt. Sajnálom, hogy polgármester úr nem tudott személyesen részt venni ezen az önkormányzati rendezvényen, amely rendkívül tanulságos volt.

A Hármashatár-hegy, pontosabban a vitorlázó repülőtér és környékének kálváriája már korábban elkezdődött. 2016 szeptember 28-án ugyanis a Fővárosi Közgyűlés –  polgármester úr támogató szavazatával – arról döntött, hogy módosítják a budapesti olimpiai pályázat tervezett helyszíneit, és a mountainbike versenyeket a harmadik kerületből a második kerületbe helyezik át.

A Fővárosi Közgyűlés jegyzőkönyvéből kiderül: polgármester úr a helyszín módosítását úgy támogatta, hogy az áthelyezés tervéről előzetesen nem értesítették és a tervezetet sem látta. Tisztában vagyok azzal, hogy a kormány és a Fidesz támogatja a budapesti olimpia tervét. Az azonban mindenképpen elvárható egy kerületi polgármestertől, hogy a kormány és a Fidesz céljainak támogatása mellett a választóinak, a kerület lakosainak érdekeit is megfelelően képviselje.

A Fővárosi Közgyűlés szeptemberi döntését követő mindkét kerületi testületi ülésen szóba hoztam a hármashatár-hegyi tervek kérdését, és szorgalmaztam, hogy erről lakossági fórumot szükséges tartani. Ez ugyanis a minimum követelmény a kerület polgáraival, a környék lakosaival szemben, akiknek jó része ellenzi a tervek megvalósítását. Sajnálatos, hogy polgármester úr következetesen „műbalhénak” nevezte a hármashatár-hegyi projekt körül felvetődő, a környéken lakó választópolgárok aggodalmait tükröző kérdéseket.

Tapasztalva a polgárok jogos aggodalmait, és látva polgármester úr elutasító hozzáállását, a kerületi civil szervezetekkel együttműködve én is megkerestem a Budapest 2024 Kft. vezetőit és a Duna-Ipoly Nemzeti Park vezetését, hogy a témában mielőbb kerüljön sor lakossági fórumra.

Ezen előzmények ismeretében különösen meglepő volt számomra, hogy a december 5-én végre meghirdetett lakossági fórumra való meghívást mindössze két nappal az esemény előtt tették közzé a kerületi újságban, a Budai Polgárban. További megdöbbenésre ad alkalmat, hogy egy lakossági fórumot – mint azt polgármester úr bizonyára jól tudja – a  kerületi SZMSZ szerint az esemény előtt legalább 20 nappal meg kell hirdetni, illetve a kerületi önkormányzati képviselőket arra meg kell hívni.

Kell-e mondanom a fentiek után, hogy nem kaptam meghívást a fórumra, és csak a véletlen szerencsének köszönhető, hogy értesültem az eseményről. Vajon nem az lenne-e mindannyiunk érdeke, hogy a kerület számára kiemelt jelentőséggel bíró ügyekről minél szélesebb részvevői körben, minél nagyobb nyilvánosság előtt essék szó? Nem erről szól-e valójában az önkormányzatiság?

A lakossági fórumon egyébként kiderült, hogy miért módosították a pályázati helyszínt. Megjegyzendő, hogy a hármashatár-hegyi helyszín egy természetvédelmi területhez nyúlna hozzá. A Budapest 2024 projekt egyik jelenlévő vezetője, Finta Sándor kérdésemre beismerte, hogy a helyszín-módosítás valódi indoka: „jobb drónfelvételek készíthetőek a második kerületben”! Polgármester úr előtt ez a „szempont” nyilván már korábban is ismert volt. Kérdéses, hogy vajon ennek a szempontnak az ismeretében szavazta-e meg a Fővárosi Közgyűlésben a helyszín módosítását? Végiggondolta-e, hogy ezzel az indokkal kell majd a környék lakói elé – akik egyben választópolgárok is – állnia?

A lakossági fórumon azonban más érdekes tények is kiderültek, többek között, hogy a projektgazda által használt térképeken hibásan szerepelnek a védett területek, illetve hogy nincsenek tisztában azzal milyen súlyú beavatkozást jelent egy bármilyen területen megvalósuló mountainbike-pálya kialakítása.

Csupa nyugtalanító kérdés és felvetés, amelyek egyikére sem érkezett megnyugtató válasz a lakossági fórumon szereplőktől.

Ezek után jogos a kérdés: polgármester úr a lakossági fórum tapasztalatai után is támogatja-e a budapesti olimpia megrendezését? Továbbra is támogatja-e, hogy a második kerületben, a Hármashatár-hegy mountainbike-versenyeknek adjon otthont? Továbbra is úgy kívánja-e tájékoztatni a kerület lakosait, hogy valójában nem tájékoztatja őket, illetve az utolsó pillanatban összehívott lakossági fórumokkal “pipálja ki” a kötelező feladatait? 

Budapest, 2016. december 13.

Hajdu Nóra

az Együtt elnökségi tagja

Orbán Viktornak az egyik szeme sír, a másik meg nevet. A sírós szem emiatt az osztrák ügy miatt van: a szomszédban valaki azért nyert az Orbánnal szellemi rokonságban álló párt jelöltjével szemben, mert – jól figyeljünk! – nagyon elkötelezett volt az osztrák európai uniós tagság fenntartása mellett. Brrrr!... A szélsőjobb szabadságpárti jelölt így most (még?) nem vehet irányt az Öxitre, amire sunyin célozgatott a 11 hónapos választási kampány során. Hofer nem tudja továbbá az osztrák hajót a visegrádi együttműködéshez kapcsolni – ez volt ugyanis egy másik meghirdetett külpolitikai célja.

Ja, és ne feledjük egy harmadik tételét sem: osztrák nemzet igazából nincs, csak német (nagynémet?) nemzet van. Valaki ezzel a 20. században, osztrák létére, már sok bajt hozott nemcsak a németekre, de az egész világra. Na, ennek a figurának szurkolt, nem is titkoltan Orbán, aki mint tudjuk biztos kézzel vezeti nemzetünk hajóját a valóban egyre hullámosabb európai vizeken. Viszont még nem hallottam Orbán Facebook bejegyzéséről, Van der Bellen és a demokrácia ausztriai győzelme felett érzett örömködésről, amit pedig Trump esetében nem mulasztott el viszonylag rövid határidővel közzétenni. Lehet, hogy kétféle demokrácia van: az egyiknek örülni kell, a másiknak nem.

Viszont Orbán másik szeméből most csak úgy sugárzik a nevetés: régi ellenfele, Renzi 40 %-os eredménnyel vereséget szenvedett egy népszavazáson és lemondott. Persze a közelmúltból ismerünk egy olyan népszavazást, ahol az aktuális miniszterelnök ugyancsak 40 % körüli eredménnyel vereséget szenvedett egy olyan ügyben, amelyhez elképesztő költségvetési pénzeket (szolid becslés szerint 17 milliárd forintot) rendelt, csak hogy a nép fogadja el ezt a menekültügyi rögeszméjét. Nem fogadta el. Ezt a miniszterelnököt azonban meg sem legyintette a lemondás gondolata. Hogyisne! Inkább bevisszük az Országgyűlésbe és ott alkotmányt módosítva fogadtatjuk el a rögeszménket. Pech, hogy ott sem sikerült. Akkor nem maradt más, mint a legdemokratikusabb megoldás: a kizárólag az általunk kinevezett tagokból álló úgynevezett alkotmánybíróság tizenöt tagjával hagyatjuk jóvá, azt, amire több millió magyar állampolgár nem volt hajlandó. Na, ez végre ment.

Egy demokráciában ennek már tényleg kellene következménye legyen, de épp fentebb írtam, hogy többféle demokrácia létezik. Ebben a miénkben ilyen következmények nélküli a demokrácia – nem úgy mint a demokratikusan kevésbé fejlett Olaszországban, ahol a politikusok jelentős tévedéseinek komoly politikai következménye van.

Viszont Orbán megszabadulhat Renzitől. Az olasz miniszterelnök ugyanis  állandóan számonkérte rajta, hogy miközben az olasz adófizetők sok száz millió euróval szolidaritást mutatnak Mészáros Lőrinccel – mármint, hogy legyen neki mit kivennie osztalékként az EU-, és így olasz forrásokból felhizlalt cégeiből (tavalyról mintha 3 és fél milliárd forintra emlékeznék…) –, addig Orbán fityiszt mutat Renzinek a tízezerszámra Olaszországba érkező menekültek európai elosztásában való közreműködést illetően. Akkor most Renzi el, Orbán másik szeme meg nevethet.