Botrányosra sikerült az 1956-os forradalom 60. évfordulója Budapesten. Botrányosra bizony, mert minek nevezzünk egy olyan nemzeti ünnepet, ahol ’56 nagyjait agyonhallgatják, ahol nyilvános polémiába keverednek arról, hogy kik is valójában az óriás plakátokon feszítő hősök, és ahol az emlékévre sok tíz millió forintért rendelt dal csak úgy kerül be a köztudatba, hogy Magyarország halszagú…

Ennél is elgondolkodtatóbb azonban, hogy az Orbán teremtette szép új Magyarországon egy, a 60. évforduló alkalmából meghirdetett kerületi novellapályázat győzteseit nem hozzák nyilvánosságra, ha egyes túlbuzgó lakosoknak nem tetszik a végeredmény, mint azt láthattuk a második kerületben.

Nem hozzák nyilvánosságra a kerületi újságban, a Budai Polgárban, mert a polgármester így döntött. Mert a Fidesz olyan helyi nyilvánosságot hozott létre – és nemcsak a második kerületben – amiben csak az a világ létezik, amelyet ők teremtettek. A helyi újság nem az önkormányzatiságot mutatja be, nem azt tárja fel hogyan születnek meg a helyi döntések, nem kerületi koncepciókat, adott esetben különböző koncepciókat mutat be, hanem a polgármester személyes reklám-újságjaként működik.

Politika négyévente egyszer jelenhet meg a Budai Polgárban, az önkormányzati kampány során. A pluralizmus nagyobb dicsőségére azonban itt is meghatározzák, hogy a tartalom csak pozitív, építő jellegű lehet, ellenkező esetben nem fogják leközölni… Az ellenzéki pártok felelőssége tehát még nagyobb a tekintetben, hogy ne hagyják magukat elhallgattatni, és az Együtt − a korrupció elleni küzdelem legaktívabb pártjaként − a maga részéről továbbra is mindent megtesz annak érdekében, hogy feltárja a közvagyon elherdálását érintő ügyeket, és tájékoztassa az állampolgárokat a visszaélésekről.

Orbán többé-kevésbé elégedetten dőlhet hátra. Igaz, hogy a népszavazáson súlyosan orrbaverték, ráadásul ünnepinek szánt beszédét október 23-án többszázan kifütyülték, de a vetés beérett. Ma a migráns hordák elleni gyűlölettel eltelve egy közismert bűnöző megölt egy rendőrt. Érdemes volt a gyűlöletkampányt ezerrel tekerni (a baráti kommunikációs zsebek feltöltése csak a kampány kedvező mellékhatása)…

Orbán – „várkapitányként ” (sic!) – még mindig Európa megvédéséről prédikál azokban a külföldi újságokban, amelyek még hajlandók neki felületet nyújtani, de a saját rendőreit sem tudja megvédeni. A rendőrségi-nemzetbiztonsági szervezeti káosz sorra szállítja a minősítését kereső elborzasztó eseteket. Az egyszem robbantó elfogására érkező, majd ott eltévedő TEK-es harckocsidandár örkényi vagy rejtői képe nevetségességet sugallna, ha nem valódi emberéletek elvesztése lenne a dilettantizmus következménye.

Soha nem fogjuk megtudni, hogy a bőnyi gyilkos miért végezhette évtizedek óta fasiszta szervezetépítő munkáját a rendőrség és az igazságszolgáltatás teljes asszisztenciájával szinte háborítatlanul, milyen kapcsolatban volt az orosz titkosszolgálattal, a joggal népszerű Thürmer Gyulával és annak kétségtelenül létező nemzetközi kapcsolatrendszere milyen segítséget nyújtott neki.

A magyar Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottsága nyilván megint titkos ülést fog tartani, csak nehogy nyilvánosságra kerüljön valami. Igaz, a bizottság elnöke ezúttal talán személyesen tud majd tájékoztatást adni képviselőtársainak arról, hogy milyen szerepet játszott a mostani gyilkos a szkinhedek 1992-es Göncz Árpád elleni füttyös támadásában....

Persze nem vitatható, hogy Orbánnak megint szerencséje van. Egy rendőr halála miatt most senki nem beszél a magyar média világának ma lezajlott – vagy csak nyilvánosságra került? – gleichschaltolásáról, ami minden normálisnak tekinthető demokrácia intézményrendszerének szinte végső kimúlását jelenti. Magyarországra sötét évek várnak, ha nem ébredünk fel.

Nyakunkon a november 8-a, az amerikai elnökválasztás napja és Orbán Viktor még mindig nem határolódott el Donald Trumptól. Hiszen emlékezzünk csak, mit mondott júliusi tusványosi beszédében („hogy a kinyílt lehetőségek közül mégiscsak ő volna a jobb Európa és Magyarország számára”), mit erősített meg augusztus végén egy brazil lapnak adott interjújában, majd újólag szóvivőjén, Kovács Zoltánon keresztül néhány napja egy Trumpot támogató szélsőjobbos amerikai újságban megjelent interjúban. Azt, hogy támogatja Trump „külpolitikai elképzeléseit”.

A július óta eltelt időben Trump esélyei, mondjuk így, már nem látszanak olyan átütőnek. Talán ezért tett most egy gyenge kísérletet Orbán, a szóvivője útján, miszerint  „a miniszterelnök azt elemezte több megszólalásában, hogy melyik jelölt külpolitikája lenne jobb Európa és Magyarország számára.” Ez tényleg gyenge: ahogy korábban, nagy nemzetközi visszhangot keltve Orbán saját szavaival állt ki Trump mellett (és ezt egyedül ő tette az  unió tagállamainak vezetői közül!) most saját szavaival kell elhatárolódnia. Nincs kibúvó.

Persze hivatkozhatunk a szokásos „fekete macska” effektusra (a magyar közbeszéd állandó toposza, hogy az a külföldi vezető, aki mellé Orbán odaáll, az biztosan elveszti a választásokat). Inkább azt érdemes azonban megnézni, hogy miért tartotta szükségesnek egyáltalán a Trump mellett való kiállást?

Trump kampányán több mint egy éve vörös vonalként húzódik végig, hogy a nemzetközi kapcsolatok alapelemeinek újrarendezését szeretné elérni. Megegyezés az oroszokkal – személyesen Putyinnal –, a NATO európai szerepének felülvizsgálata, protekcionista gazdaságpolitika, szembemenés a globalizációval. Ne szépítsük: ez a ma ismert világpolitikai erőviszonyok felborogatását jelentené. Nagyon is Orbán kedvére való program.

Trump maga lényegében a nyugati értékrend megszemélyesített tagadása, elég meglepő módon éppen a nyugati közösség kulcsországában. Többek között ez az oka annak, hogy az amerikai republikánusok legtekintélyesebb politikusai nem hajlandók őt támogatni. Orbán joggal számíthat arra, hogy Trump elnökként soha nem lenne abban a helyzetben, hogy számonkérje rajta a nyugati közösség alapvető értékeinek tiszteletét.

Trump programjának megvalósulására szinte nulla az esély, és nemcsak a republikánus jelölt ma már valószínű veresége miatt. Elég némi realitásérzékkel szemlélni a világpolitikai erőviszonyokat. Ez nem erőssége Orbánnak. Már a tényleges európai erőviszonyok felmérése sem megy neki, amikor azt hiszi például, hogy az egyre gyengébb kohéziójú V4 lesz képes meghatározni az unió alapvető politikáit.

Annak, hogy Orbán Trump, „a derék amerikai elnökjelölt” (copyright Orbán) mellé állt van egy, a világpolitikai tévedés mellett a magyar belpolitikában gyökerező oka is. Ez pedig a Clinton ma valószínűnek látszó győzelmében rejlő fenyegetés Orbán egész politikájára vonatkozóan.

A nyugati szövetségi rendszer – ennek Magyarország még mindig a tagja – jelenleg számos súlyos problémával küzd. Eközben a szövetség legfontosabb tagországai részben belpolitikai problémákkal néznek szembe, részben az esedékes választások miatt nemzetközileg csak korlátozottan cselekvőképesek. Szaporodnak azonban a jelek, hogy a szövetség vezető tagországai ennek az átmeneti szakasznak a lezárultával vissza fogják venni a kezdeményezést a szövetség kohézióját belülről fenyegető erőkkel illetve a kívülről nyomást gyakorló országokkal szemben.

A kezdeményezés visszavételének középpontjában a nyugati értékközösség elveinek megerősítése, nemzetközi cselekvőképességének helyreállítása áll majd. Ez – ugye nem kell mondanunk – elég rossz hír Orbán számára. Egyre világosabban látja ugyanis, hogy ebben a folyamatban már nem fogják az eddigiekhez hasonlóan tétlenül tűrni az általa elkövetett árulást a transzatlanti értékközösség alapvető elveivel és gyakorlatával kapcsolatban. Hiszen valószínűleg éppen ez – az értékközösség helyreállítása, vonzerejének, nemzetközi kisugárzó hatásának megerősítése – képezi majd a 2017-2018-tól kibontakozó politikai folyamatok egyik tartóelemét.

Azt sem lehet kizárni, hogy a közeledő új szakaszban a magyarországi rendszerszintű korrupció a szövetségesek részéről eddig lenyelt gyakorlata sem lesz tovább folytatható. Ha pedig ez így alakul, az már nemcsak a lopott javak megtartásának lehetőségét fenyegeti, de előbb utóbb a lopások jogi következményeinek kérdése is napirendre kerülhet. Clinton alatt akár Orbán kleptokratikus hatalmának titkai is kiderülhetnek. (Mellesleg ez az elvi veszély hozzájárulhatott a magyarországi médiapolitika újabb fordulatának felgyorsításához.)

Most már csak arra kellene Orbánnak válaszolnia, hogy a NATO-t gyengíteni törekvő, Putyinnal kiegyezni akaró Trump mellé állását hogyan magyarázta legszorosabb V4-beli szövetségesének, Jaroslav Kaczynski-nak. Ő ugyanis egész külpolitikáját az oroszellenességre, a lehető legszorosabb amerikai biztonsági garanciákra, amerikai katonák lengyelországi jelenlétére lapozza. A cselekvőképes V4 kohéziójának nagyobb dicsőségére.

Most persze kezdhetném a kötelező körökkel, hogy az Együtt és én miért kampányolunk a bojkott mellett, miért nincs értelme a népszavazásnak, miért ellentétes az Alaptörvénnyel a referendum, és miért nincs már aktuálisan sem jelentősége a kötelező kvótáknak, hiszen már az unió vezetői sem hisznek igazából azok megvalósíthatóságában.

A kvótanépszavazással kapcsolatban újabb írást adunk közre, Hajdú Nóra írását.

Inkább azzal foglalkoznék, hogy mi lehet a kiút Európa és Magyarország számára a válságból, merthogy mind Európa, mind Magyarország válságban van. És ezt a válságot a népszavazás mindennél világosabban mutatja meg.

A most már több mint egy éve velünk élő menekültkrízis világossá tette, hogy az unió jelenlegi formájában nem tud kezelni egy ilyen súlyú kihívást. Részben azért, mert a menekültválsággal egyidejűleg számos más jelentős problémával is meg kell küzdenie. Az unió jövőjét olyan válaszok döntik el, mint a globalizációs kérdésekre, az unióban is egyre jelentősebb szociális egyenlőtlenségekre, az északi és déli államok közötti törésvonalakra és a kelet-európai bővítés nyomán megbomlott uniós politikai, értékrendbeli kohézióra adott válaszok. A helyzetet súlyosbítja, hogy a mérsékelt politikai erőknek egyelőre nincsenek meggyőző válaszaik ezekre a problémákra. Ebbe az űrbe nyomulnak be a populista és szélsőséges pártok, és növekszik a támogatottságuk.

Magyarország is válságban van, hiszen egy olyan kormány irányítja immár hat éve, amely mind az ország határain belül, mind kívül sérülékenyebbé tett bennünket. Magyarország végzetesen kettéosztott ország: szegények és gazdagok, fővárosiak és vidékiek, liberálisok és illiberálisok, „migránssimogatók” és „migránsgyűlölők” helyévé vált, márpedig minden megosztott ország sérülékeny. De külföldön is, ma a kormány és különösen a kormányfő szinte a senki földjén lépdel, hiszen megosztó politikájuk szükségszerűen áldoz be fáradalmasan felépített kapcsolatokat akár legfontosabb szövetségeseinkkel is, ha éppen ezt kívánja a pillanatnyi politikai érdeke.

Márpedig Magyarországnak, szövetségesek kellenek Európában. Partnerekre lenne szüksége az országunknak, mert az unió döntő reformja hamarosan elindul. A 2017-es holland, francia és német parlamenti és elnökválasztás után megkezdődik az unió következő 20-25 évét meghatározó, az uniót megreformáló folyamat. Ha Magyarország érdemben befolyásolni kívánja Európa újratervezését. akkor ahhoz szövetségesekre és konszenzusképes elképzelésekre van szüksége. Orbán Viktor azonban azontúl, hogy – jól láthatóan már 2018-ra készülve - 2016 új csodafegyverévé, egyfajta új rezsicsökkentéssé tette a menekültkérdést, valójában alig mond valamit arról, hogy milyen Európai Uniót szeretne.  Az nagyon kevés, hogy legyenek újra erősek a nemzetállamok és legyenek erős, hozzá hasonló vezetők Európa-szerte. Olyan politikusokat szeretne, mint saját maga, azt is mondhatnám, hogy a magyar miniszterelnök Európa illiberálissá válását szeretné. Egy illiberális Európa, ahol megint csak a tagállami nemzeti érdekek lennének a meghatározóak, azonban szükségszerűen hoz majd magával egy az európai történelemből nagyon is jól ismert, konfliktusokkal teli világot, annak veszélyeivel együtt.

Magyarországnak nemzeti sorskérdés, hogy a reformfolyamatot követően milyen unió jön létre és hogy országunk hogyan vesz részt ebben az újratervezési folyamatban. Erről kellene kérdezni kormánypárti és ellenzéki politikusokat, erről kellene parlamenti vitanapot rendezni és a folyamat végén erről kellene népszavazást tartani Magyarországon. Helyette gyűlöletkeltő kampányok folynak, melyek végén a kormány álkérdésről rendez népszavazást, amely semmit nem mond a valóban fontos európai kérdésekről. Ezért kell otthon maradni október másodikán.    

Egyetlen tagország sem volt hajlandó támogatni egy Orbánék számára fontos ügyet, az orosz szankciókról való vitát, nem véletlenül. Vélemény.

Az Európai Unió nehéz helyzetéről mostanában sok szó esik, a durvuló stílusú európai közbeszédről is. Ebben kiemelkedő szerepet játszik Szijjártó Péter. Minősíthetetlen hangvételű nyilatkozatai – most éppen  luxemburgi kollégájának kocsmai hangon beszólva – bennünket itt Magyarországon a Fidesz pártszóvivőjeként tett kijelentéseire emlékeztetnek. Csakhogy ő most valami miniszterféle kellene legyen. Még mindig nem sikerült felnőnie a szerephez.

A nyári uborkaszezon kellős közepén például Szijjártó Péter terjedelmes interjút adott az Index újságíróinak. Az interjú sajnálatos módon alig váltott ki visszhangot, pedig az az egyik legfigyelemreméltóbb dokumentum Orbán Viktor úgynevezett külpolitikájáról, annak szakmai színvonaláról – ha lehet ilyenről egyáltalán beszélni.

Szijjártó az interjúban az orbáni külpolitika szinte valamennyi fontos kérdését érinti, leplezetlen nyíltsággal mutatva be a külpolitika művelésére való teljes alkalmatlanságát és azokat a károkat, amelyek ennek következtében Magyarországot érik.

Az interjút készítő újságírók azzal kezdték, hogy elvégezték Szijjártó kabinetjének munkáját, és összegyűjtötték az eseteket, amelyek a miniszter működésének egyik fő vonulatát adják: az úgynevezett beszólásokat. Sokatmondó, hogy Szijjártónak nem volt fogalma arról, hány partnerének szólt be (hatvan az interjú időpontjáig). Persze, ha meggondoljuk, hogy Szijjártó szerint egy külügyminiszternek az országát érő bírálat esetén nincs mérlegelési lehetősége, "egyszerűen vissza kell vágjon", akkor az egész miniszteri működését minősítő mondata – "én nem gondolkoztam semmin" – világos magyarázatul szolgál Magyarország nemzetközi kapcsolatainak helyzetére.

Hasonlóan cizelláltak a katasztrofális magyar–amerikai politikai kapcsolatok javítása érdekében tett lépései. Miután amerikai külügyi vezetők folyamatosan számon kérik a magyarországi jogállam példátlan leépítését, a korrupció minden képzeletet felülmúló szintjét, Szijjártó itt is az egyszerű megoldást választotta. Azt mondta Nuland államtitkárnak (a legmagasabb rangú amerikai külügyi vezető, aki még hajlandó Szijjártóval szóba állni), hogy "ne találkozzanak többet", mert ő csak "egyre dinamikusabban" visszautasítja az amerikai részről elhangzó "vádakat", ugyanis "biztos az ügyészség függetlenségében".

Ezek után jut el az interjú a "legszebb" részhez, az Oroszország elleni szankciók meghosszabbításának kérdéséhez. Emlékezzünk: Szijjártó, és a másik jeles külpolitikus, Budai Gyula visszatérően háborodtak fel, hogy a szankciók meghosszabbításáról az unióban a "brüsszeli bürokraták" "sunyi módon" döntöttek.

Mit olvasunk ezzel szemben az interjúban? A szankció-döntést nem a brüsszeli bürokraták, hanem a tagállamok képviselői – köztük természetesen Magyarország – hozták meg, ahol is a döntést "el kellett fogadni, ez volt az elvárás", mert "egyedül maradtunk"... "és a végén szépen mindenki elfogadta, hogy maradjon, mi is".

Itt azonban fel kell tenni fontos kérdéseket. Vajon összekapcsolódik-e Szijjártó fejében a két dolog: a példátlan hangvételű beszólások sora és az, hogy az unióban egyetlen tagország sem volt hajlandó támogatni egy Orbán és Szijjártó számára láthatóan fontos ügyet, az orosz szankciókról való vitát? Vajon hány további ilyen vagy hasonló esetben bizonyultak Szijjártó és furcsa előéletű diplomatái alkalmatlannak arra, hogy kivételesen esetleg nem a Fidesz és a családtagok, barátok és üzletfelek érdekeit, hanem a magyar nemzeti érdekeket a diplomácia módszereit alkalmazva szövetségépítéssel, befolyásos országok meghatározó beosztású vezetőivel baráti hangvételű konzultációk keretében jutassák érvényre? Vajon ki és főleg mikor válaszol ezekre a kérdésekre?

Az interjúnak a fent idézett "legszebb" részén túl van azonban egy legfontosabb része is, ez pedig a kvótanépszavazás valódi motívumáról való elszólás. Az újságírók kérdésére, kinek szól az a kampányszlogen, hogy "Üzenjük Brüsszelnek", Szijjártó ismét lefegyverző őszinteséggel ismeri be, hogy az személyesen Jean-Claude Junckernek szól. Igen, miatta kell népszavazni Magyarországon. Ezért indult be az európai politikatörténetben valószínűleg példa nélküli propagandahadjárat, közpénzégetés, mozgósítás.

Ha nem emlékezünk Juncker megválasztásának körülményeire, akkor nem igazán érthető ez a bizottság elnöke elleni vak gyűlölet. Elevenítsük csak fel!

Juncker, aki a konzervatív Európai Néppárt (megjegyzendő: Orbán pártja) listavezetője volt a 2014-es európai parlamenti választásokon, Orbán akarata ellenére lett a bizottság elnöke. Csak Cameron és ő nem támogatták. Az akkor épp újabb kétharmados választási győzelmét nyilván eufórikus hangulatban élvező Orbánt az MTI kérdezte, hogy megszavaznák-e Jean-Claude Junckert a bizottság elnökévé. Orbán válasza: „szó se lehet róla... A luxemburgiak részéről delegált európai uniós biztos Magyarországnak csak ártott az elmúlt időszakban. Miért is kellene nekünk egy Luxemburgból érkező európai biztost támogatnunk ezek után?” – tette fel a kérdést.

Igen, ez az ok. Ez Orbán eredeti hangja. Ez a jól ismert magatartás: ha támadják a felcsúti kisvasutat, akkor meghosszabbítjuk Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig. Igen, ha valaki Orbán akarata ellenére lesz az európai bizottság elnöke, akkor pillanatnyi nyugta sem lesz, sőt buknia kell(ene).

Ezért lesz népszavazás Magyarországon 2016. október 2-án. A kisvasút effektus miatt.

Ha valakinek még kétségei lettek volna, az osztrák alkotmánybíróság döntése minden kétséget el kell oszlasson. Európa országai megérkeztek a weimarizálódás korszakába.

A minden az EU-ból való távozás utáni helyzetre vonatkozó koncepció nélkül, hazugságokkal a Brexitbe vezetett brit szavazók után az osztrák szavazók - a nyugati világban példátlanul megsemmisített elnökválasztási eredménnyel - ősszel újra szavazhatnak, hogy előbb-utóbb ők is ki akarnak-e lépni az EU-ból. Az osztrák populisták ugyanis ezt gondolják, ha egyelőre nem is mondják hangosan.

Egy közismert alkoholista közép-európai elnök hirtelen úgy gondolja, hogy népszavazni kellene országa NATO tagságáról. Előbb a cseh, majd a lengyel külügyminiszter az EU történetének legnagyobb válsága közepette szükségesnek tartja, hogy szervezet egyik legfontosabb intézményének elnökét le kell mondatni. Az amerikai republikánusok valószínű elnökjelöltje viszont a NATO feloszlatását tartja szükségesnek.

Magyar kormánypárti politikusok össze-vissza nyilatkozgatnak, hogy akarják-e Magyarország EU tagságát. Na, és Orbán Viktor a ma már senkit nem érdeklő kvótáról akar EU-ellenes népszavazást.

Pár nap termése. Ezek meg vannak zakkanva.

Világos, hogy Cameront és Orbánt hatalomféltésük vezette a népszavazásba. Eredmény: Cameron elvesztette a hatalmat, országát példátlan belpolitikai és külkapcsolati válságba taszította. Orbán a kontinens-szerte mind nagyobb hullámokat vető Európa-ellenességre kapaszkodva akarta megkezdeni a 2018-as választási kampányának előkészítését. Ő alóla is kicsúszóban van ez az demagóg ötlet: Európa mára sokkal rosszabb állapotba került, mint a kvóta-népszavazás ötletének felmerülésekor volt.

Orbán - ha nem vonul vissza sürgősen (nem szokott) - agyament népszavazási ötletével könnyen az unió sírásóinak listájára kerülhet. Ha nem kapnak észbe, vele együtt az ország választópolgárai is odakerülnek. Ismétlődik a jól ismert történelmi helyzet: újból elrontottunk egy lehetőséget a fejlett európai országokhoz való felzárkózásra.

Ezért a magyar választóknak világos jelzést kell küldeniük Orbánnak és, igen, Európának is: nem vesznek részt a magyar miniszterelnök hatalommegtartási okokból kitalált  pecsenyesütögetésében, az unió további bomlasztásában. Népszavazását érvénytelenné kell tenni. Minél kevesebben mennek el szavazni, annál kevésbé hivatkozhat Orbán a jelenlegi, valóban súlyos európai helyzetben valamifajta álságosan kicsalt Európa-ellenes politikai legitimációra.

Az érvénytelen népszavazás egyúttal azt is üzeni, nem Brüsszelnek, de Orbánnak, hogy elég volt a közpénzek szemérmetlen, naponta nyilvánosságra kerülő lenyúlásából, korrupt és tehetségtelen kormányzásából. És ehhez a választópolgárnak nem kell mást tennie, mint otthon maradni.

Az unió "régi" tagországainak körében (igen, még mindig van ez a megkülönböztetés - csak magunkat okolhatjuk) mára evidenciaként mondják, hogy a keleti bővítés kudarc volt, az unió kohéziója súlyosan meggyengült. A volt keleti tömb országaiban a kontinens nyugati felén érvényes politikai kultúra nem vagy csak csökevényesen létezik.

Orbán népszavazásnak nevezett hatalmi játéka esélyt ad a magyar választóknak arra, hogy bizonyítsák: értik Európa és Magyarország helyzetét és képesek felelősen eljárni. Európának most éppen ilyen felelős polgárokra van nagy szüksége.

Orbán Viktor meghirdetett küszöbön álló álságos beavatkozása a brit népszavazási kampányba átlátszó kísérlet saját katasztrofális Európa-politikája következményeinek mérséklésére - elsősorban Magyarországon. 

Beavatkozása ugyanis nem a brit közvéleménynek szól, hanem - miként egész úgynevezett külpolitikáját - azt főként hazai fogyasztásra szánja. Orbán neve ugyanis Nagy-Britanniában valószínűleg semmit nem mond senkinek. Ha mégis valamit, akkor ő az a politikus, aki bratyizik az oroszokkal - ez különösen jól hangzik brit fülekben. Aki protekcionista gazdaságpolitikájával a brit multikat is (például Tesco) a nem működő európai belső piacra emlékezteti. És aki a legfontosabbként:  illiberalizmusával, nacionalista retorikájával mindannak pontosan az ellentétét képviseli, amire a brit társadalom liberális értékrendje épül.

Orbán kampányának abszurditását jól jellemzi két nem akármilyen befolyású lap, az Economist és a Financial Times eheti, a brit bennmaradást támogató vezércikke, amelyben mindkettő a szavazókat a világ, Európa és Nagy-Britannia liberális rendjének megőrzésére hívja fel. 

Orbán joggal fél attól, hogy meggondolatlan kvótanépszavazási ötlete kapcsán rajta marad az Európa-ellenesség bélyege, és a közelesen beinduló, átfogó európai reform-folyamatban kívül reked a tárgyalások fő áramán és képtelen lesz a magyar érdekek érvényesítésére. Külföldön most ezzel az amatőr ötlettel próbálja magáról mosni az euroszkepticizmus mind égetőbb bélyegét.

Az pedig már csak hab a tortán, hogy a brit Brexit-hívők egyik fő érve a népszavazási kampányban a migráns-ellenesség, vagyis a Nagy-Britanniában élő és dolgozó magyarok ellen - is - irányuló hangulatkeltés. Ez méltó párja az Orbán által is szított magyarországi idegenellenességnek. És egyúttal újabb adalék Orbán kampányának hitelességéhez.

A magyar közvélemény megdöbbentő közönnyel vette tudomásul a kormány úgynevezett terrorellenes törvénycsomagjának eredeti, 2016 januári tervezetét és annak útját a mostani parlamenti elfogadásig.  Pedig a januári tervezet többet elmond a Fidesz és személyesen Orbán Viktor államfelfogásáról, a jogállamisághoz való viszonyáról és hatalomgyakorlási kívánságlistájáról, mint a vezércikkek, blogok, facebook-bejegyzések évek óta megjelenő sora.

A törvénycsomag létrejöttének folyamatában az egyes miniszterek rivalizálása továbbá a kormány és az ellenzéki frakciók között hónapokon át zajló kötélhúzás ködbe burkolta az egész terrorellenes felbuzdulás lényegét: a bizonyíthatóan naponta mind autoriterebb gondolkodású Orbán újabb felhatalmazásokat kap a szabadságjogok további korlátozására. Hogy milyen valódi szándékok vezették a miniszterelnököt jól mutatja a törvénycsomag tartalmának alakulása az idő előrehaladtával; csak a Fidesz elvesztett kétharmada és nem az európai politikai kultúra szabályai akadályozták  meg, hogy a fideszes törvénygyár a szokásos érdemi vita nélküli döntést erőltessen az országra.

Orbán rezsimjének egyre jobban megmutatkozó jellemvonása a nyilvánosság elzárása lehetőleg minden a kormányzásra vonatkozó információtól, és a transzparens, ezért elszámoltatható kormányzás tagadása - pedig ez minden demokratikus rendszer alfája és ómegája. Nyilvánvaló az Orbán rezsim rettegése a nyilvánosságtól, az elszámoltathatóságtól. Csak a legutóbbi időből: a Matolcsy-féle alapítványi ámokfutás ("közpénz jellegét elvesztő közpénz") tanúsítja, hogy erre a kormányzati rettegésre minden ok megvan.

Ez a kormányzati működés, a közpénzek ellopásáról szóló rutinszerű napi beszámolókkal, a korrupt kormányzás mind elképesztőbb eseteivel szállítják a bizonyítékot, hogy Orbán és rezsimje semmiféle közbizalomra nem méltó. Jogos ugyanis a gyanú, hogy az úgynevezett terrorizmus elleni törvénycsomagot az autoriter jelleg erősítésére, az átláthatatlanság fokozására, a jogállam további felszámolására kívánják felhasználni. Semmiképp sem bízható tehát ennek a kormánynak a belátására, hogy példátlan felhatalmazást kapjon gyakorlatilag a rendkívüli állapot bevezetésére.

És akkor most a lényegről: Orbán fejében tehát nem a terrorizmus elleni harc miatt van szükség az önkényét megalapozó törvényekre. Ha valóban az ország terroristáktól való megvédésének szándéka vezetné, akkor azonnal újra kellene gondolnia a külpolitikáját. A nemzetközi terrorizmus ellen ugyanis csak nemzetközi összefogással lehet védekezni - ez olyan egyszerű, mint a faék.

Edward Snowden óta tudjuk például, hogy a terrorizmus elleni harc egyik, ha nem a legfontosabb eszköze az  amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) és csatolt, szövetséges részeinek elektronikus felderítő munkája. Ez lehet, hogy sokaknak nem tetszik - nekem sem - de ma ez a világ leghatékonyabb terrorelhárító tevékenysége. Számos bizonyíték van arra, hogy az NSA csak az elmúlt években hány terrortámadást akadályozott meg, ha valamennyit nem is tudta.

Itt van a döntő pont: a legfontosabb szövetségeseivel, köztük az Egyesült Államokkal immár hagyományosan rossz viszonyt fenntartó rezsim "hagyományainak" megfelelően a terror ellen is "nemzeti" védekezést akar a szövetségesekkel való együttműködés helyett. Nemzeti Dohánybolt, Nemzeti Kereskedőház, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Nemzeti Terrorvédelem.

Ennek a terrorvédelemnek a hatékonyságát mutatja, hogy a brüsszeli merényletek elkövetői az ősszel többször is megfordultak Magyarországon, gyakorlatilag ki-be jártak - a nemzeti terrorvédelem nagyobb dicsőségére. Ezen a helyzeten pedig az sem változtatna, ha Orbán Viktornak sikerülne súlyosan korlátozni a polgári szabadságjogokat - ahogy eredeti tervezetében a mostaninál is jobban akarta.

Eközben a terrorizmus ellen valóban fellépni kívánó országok a nemzeti biztonsági szolgálatok közötti kooperáció új minőségét, ehhez pedig az egymás közötti bizalom erősítését kívánják. Ezen a ponton gondoljuk végig: egy a terrorizmus elleni védekezést nemzeti alapon erőltető kormány, amely szövetségi rendszerének geostratégiai riválisával, Oroszországgal törekszik privilegizált partneri viszonyra, milyen bizalomra, érdemi információcserére számíthat a szövetségi rendszerén belül? 

Magyarország szövetségesei mellett az ország polgárai is teljes joggal bizalmatlanok egy olyan miniszterelnökkel, aki a politikájával szembeni fellépésben példaképeihez, Putyinhoz és Erdoganhoz megtévesztésig hasonló érveléssel automatikusan "külső erők" aknamunkáját feltételezi. Ilyen ember kezébe az alapvető polgári szabadságjogok súlyos korlátozására senkinek nem lenne szabad felhatalmazást adnia. Azzal az országot semmiképp, csak magát és szűk klikkjét védheti meg. Valószínűleg ez volt a törvénycsomag valódi célja.

A magyar miniszterelnök a számára kedves nemzetközi környezetben, a visegrádi országok vezetőivel találkozott a minap Prágában. Meg kell becsülnie minden nemzetközi találkozó lehetőségét, hiszen Orbán Európa nagyon sok országában lényegében persona non grata. 

A miniszterelnök nem is okozott csalódást, hiszen ismét megtartotta immár szokásos kioktató szónoklatát a nyugat-európai országok és vezetőik számára. Megtudhattuk, hogy az unió nyugati vezetői "elhasználódtak", az "emberek ellenében hozzák meg a döntéseiket" és egyébként is Nyugat-Európa legitimációs válságban van. Ráadásul gyenge gazdasági teljesítményük okán nincs is joguk a továbbiakban irányítani az európai projektet, adják át a stafétabotot a dinamikusan fejlődő visegrádi országoknak. A tények persze nem a miniszterelnök szavait igazolják vissza, hiszen a magyar gazdaság teljesítménye az utóbbi negyedévben a megelőzőhöz képest 0.8 százalékot esett vissza, ennél rosszabb számokat az unióban csak Görögország és Lengyelország tud felmutatni. És az adatok különösen plasztikusan bizonyítják azt is, hogy Magyarország gazdasági teljesítménye sehol sem lenne a most éppen ismét leszólt uniós pénzek nélkül – amelyeket az ugyancsak leszólt uniós elit döntései biztosítanak Orbán és csókosai példátlan gazdagodásához.

(fotó: MTI)

A beszéd legfigyelemreméltóbb gondolata azonban az volt, hogy Orbán Viktor szerint az európai vezetők "intellektuálisan lusták", mert szüntelenül keresik a közös európai megoldást. A kormányfő az unió lényegéről nyilatkozott lesújtóan, hiszen az "Európa projekt" fennállása óta legfontosabb eleme az állandó konszenzus keresés - az Európai Unió ezért lett azzá ami. A miniszterelnök nem egyszerűen nem érti Európa lényegét, hanem azt akarja tudatosan lerombolni, ami nélkül az unió nem életképes. 

Van azonban valami, amit Orbánnak és a beszédíróinak nem ártana figyelembe venni. Az unió polgárainak Európáról alkotott véleménye valóban nem egyezik a unió néhány országának kormánya által hangoztatott narratívával. Ilyen ország például Magyarország. A Medián friss adatai szerint például Magyarország uniós tagságának a támogatottsága a magyar társadalomban 77 százalékos. Egy a közelmúltban nyilvánosságra került kutatás pedig azt mutatja, hogy Magyarországon a válaszadók 61 százaléka vélekedik kedvezően az unióról, míg Lengyelországban ez az arány még magasabb, 72 százalék. 

Valójában tehát éppen a magyar kormány folytat a magyar társadalom értékítéletével szembenálló európai politikát. Ideje lenne meghallani a valós igényeket és nem Brüsszelnek üzenni pusztába kiáltott szavakat... 

Tanulságos interjút adott a Magyar Hírlapnak a magyar külügyminiszter.

Megtudhattuk belőle, hogy nehezményezi a Magyarországot külföldön bírálók bárdolatlan stílusát (!). Mondja ezt az a tárcavezető, akinek az elmúlt években megkülönböztető névjegyévé vált európai külügyminiszter kollégái alpári stílusú leckéztetése, a diplomáciában mindezidáig elképzelhetetlen,színvonal nélküli vitakultúrája, az "ágyúval lövünk verébre" mentalitás.  

De elmondta Szijjártó azt is, hogy miközben a magyar-amerikai kapcsolatok gazdasági és biztonságpolitikai téren jónak mondhatók, addig politikai területeken nehézségekkel küzdünk. Ez a kijelentés azt bizonyítja, hogy a hazai diplomácia irányítója nincs tisztában a szakmája alapfogalmaival sem: egy országhoz fűződő viszonyt - különösen igaz ez legfontosabb szövetségesünk esetében - nem lehet szétszeletelni gazdasági, biztonságpolitikai és politikai kapcsolatokra, azok csak együtt értelmezhetőek. Márpedig a magyar-amerikai kapcsolatok - amint ezt a szinte napi rendszerességű tények bizonyítják - évtizedek óta nem voltak ilyen rossz állapotban, bármilyen gyakran utazik is Szíjjártó Texasba ügyvédi irodákat meglátogatni. A State Departmentben kellene inkább próbálkoznia. Többek között azért állnak így a politikai kapcsolatok, mert ezt az elemi igazságot nem képes fel- és elismerni a magyar külügyminiszter. 

És végül az interjú koronájaként arra a kérdésre, hogy betiltják-e a Soros Györgyhöz valamilyen módon kötődő szervezeteket Magyarországon, azt a választ adta, hogy amennyiben egy szervezet működése törvényes, nincs ok, hogy foglalkozzon vele a magyar kormány....

Önmagában botrányos, hogy egy európai uniós tagországban kérdésként felmerülhet civil szervezetek működésének akadályozása. Ilyesmire csak Oroszországban vagy az erdogani Törökországban lehet példákat találni. (Talán nem véletlen, hogy a magyar miniszterelnök éppen ezt a két országot jelölte meg elhíresült tusnádi beszédében maga és kormánya számára illiberális példaként.)

A külügyminiszter emellett meg sem próbálja, mert nehezen tudná kimagyarázni  Lázár János kancelláriaminiszter korábbi elképesztő beismerését, hogy a magyar titkosszolgálatok már vizsgálták és feltehetően még most is vizsgálják mind a hazai civil szervezeteket, mind a magyar ellenzéket - a Duna-gate 2.0 üdvözletét küldi. Annak ellenére is, hogy az ellenzéki pártokat illetően Lázár és Kovács Zoltán kormányszóvivő zavaros magyarázkodásokba menekültek.

Így válik kerekké a történet: a belpolitikában orosz és török példák követése a kormánnyal egyet nem értő civil szervezetek és pártok titkosszolgálati megfigyelése formájában, a külpolitikában durva beszólások az USA-nak és a nyugat-európai  szövetségeseknek.

Hová is tart Magyarország?