A közép józan hangjára van szükség ahhoz, hogy a szélsőségek és a korrupt elitek helyett a politika egésze megújuljon Európában és Magyarországon.

Vége lett a feszült várakozásnak, mégsem lesz szélsőjobbos elnöke Ausztriának. Ám, aki úgy érzi, végre egy jó hír az vigyázzon, nehogy újabb pofonokba szaladjon bele a közeljövőben! Csak egy hajszálon múlott, hogy ne Norbert Hofernek hívják az osztrák köztársasági elnököt a következő hat évben.

Ausztria az Európai Unió egy újabb országa, amely szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni a saját populistáival. A lista úgy tűnik folyamatosan bővül, hiszen Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, Franciaország és Görögország után Ausztriát is felírhatjuk a tagok közé. És persze nem szabad megfeledkezni az Egyesült Államokról, amely egyelőre sem lenyelni, sem kiköpni nem tudja a republikánus elnökjelöltet, Donald Trumpot.

Mi lehet az oka annak, hogy a II. világháború óta még soha ennyi választó nem támogatott populista, radikális pártokat, mint napjainkban? És miért van az, hogy a közép pártjai választásról választásra dermedten nézik, mi történik velük?

A felszínen maradó válasz nyilvánvalón az, hogy a menekültválságra egész egyszerűen nincsenek mérsékelt megoldások, illetve rendkívül nehéz azok megfogalmazása. Ez az a téma, ahol csak a szélsőségesek nyerhetnek. Ezt látjuk az osztrák választás eredményén és ezért szerepelt olyan jól az Alternative für Deutschland a legutóbbi német tartományi választásokon. A mélyebb válasz azonban nem ilyen egyszerű...

A menekültkrízis mellett fel kell figyelni az átalakuló társadalmi szerkezetre is, amely azt eredményezi, hogy a baloldali pártok folyamatosan veszítik el a saját törzsszavazóikat, akik a populistákhoz vándorolnak. Hiszen a globalizáció hatása, az új technológiák bejövetele miatt ezek a szavazók egész egyszerűen félnek a munkahelyek elvesztésétől, a társadalmi-szociális lecsúszástól. Védelmet keresnek és el szeretnék hinni, hogy találnak is ebben a helyzetben a populistáknál.

És persze az osztrák választásnak vannak olyan tanulságai is, amelyek fontosak magyar szempontból: hogyan reagál egy társadalom, amely egyszerűen besokallt a több mint harminc év nagykoalíciótól és persze az ehhez kötődő masszív korrupciós esetektől. Elitcserét akartak, mert a jelenlegi politikai garnitúra hiteltelenné vált. A közép józan hangjára van szükség ahhoz, hogy a szélsőségek és a korrupt elitek helyett a politika egésze megújuljon Európában és Magyarországon egyaránt.

Minden nap csak ülünk, és egyre jobban marad tátva a szánk. Ma épp azért, mert a jeles gazdasági szakértő, Rogán Antal azt találta mondani, hogy Matolcsy György MNB elnököt azért támadják, mert rendkívüli sikereket ért el, például nyereségessé tette az MNB-t. Amely, mint tudjuk, akkor nyereséges, ha a forint gyengül. Ha Matolcsy döntésére gyengül a forint, akkor az MNB sok milliárdnyi nyereségéből nem az adófizetők helyzete válik jobbá, hanem - mint ugyancsak naponta értesülünk az újabb és újabb részletekből - Matolcsy rokonainak, barátainak és üzletfeleinek életszínvonala. Valamint a legfőbb ügyész feleségéé is.

A nem cáfolt hírek szerint a közpénz jellegét elvesztett közpénzből az említett családi és baráti kör brazíliai zenefesztiválon, Las Vegasban, és a még ki nem derített egyéb vonzó turisztikai célpontokon élvezte Matolcsy kiváló munkájának gyümölcseit. Közben bedőlt egy jobb sorsa érdemes médiavállalkozás. Néhány újságíró lelkiismerete nem viselte el az MNB elnök fantasztikus sikereit.

Az MNB botránya jelenleg nemes versenyben van a Questor-ügy botrányával, igaz az MNB-nél még nem történtek letartóztatások. Közös szál, hogy a legfőbb ügyész személyes érintettsége mindkét esetben megállapítható.

Csak a fenti pár tény összeszedése az Orbán-rezsim valószínűleg legnagyobb korrupciós botrányát sejteti, pedig már eddig is volt jónéhány. A legnagyobb botrány azonban nem ebben a nepotizmust, összeférhetetlenségi eseteket, sőt nyilvánvalóan bűncselekményeket halmazatban tartalmazó ügyben van. A legnagyobb botrány, hogy mindez a Magyar Nemzeti Bank elnöke körül alakult ki.

Gondoljuk végig. Egy ország nemzeti bankja a nemzeti tisztesség esszenciáját kell kifejezze. A bank elnöke pedig ennek a tisztességnek a megszemélyesítője. Megkérdőjelezhetetlen becsületű, szavának adott esetben nem is forint, hanem dollár- vagy euró milliókban kifejezhető értéke kell legyen. Nemcsak itthon, de még inkább külföldön. Tárgyalóképessége a nemzetközi pénzügyi együttműködésben az ország gazdasági stabilitásának, devizája szilárdságának minimum feltétele. Ezt a pozíciót most az a Matolcsy György tölti be, aki nemcsak saját tevékenységének dicsőítéséről írattatott még uralkodása alatt életrajzi művet, hanem annak még a fordítását és a terjesztését is közpénzből finanszírozta.

De nézzük tovább. A pénzügyi felügyelet - magyarán a bankfelügyelet - Matolcsy által kierőszakolt átalakulása után ő felel az ország egész pénzügyi rendszerének, átlátható, jogszabályoknak megfelelő, sőt a bankvilágban ennél sokkal többet jelentő, prudens működéséért. Ha tehát a magyar pénzügyi felügyelet élén álló személy maga nem tud megfelelni e rendkívül magas szakmai etikai követelményeknek, akkor az óhatatlanul kihat az egész magyar pénzügyi rendszer megítélésére. Akkor megint: az az ember, aki a magyar bankrendszer tiszta, prudens működéséért a felelősséget viseli, az a Matolcsy György, aki még az alaptörvényt is megpróbálta módosíttatni azért, hogy etrejthesse 250 milliárd forint közpénz privatizálását.

A nemzetközi pénzvilág előtt mostanra már nyilván részleteiben is ismert botrány elképesztően negatív hatásai az ország számára még nem érzékelhetőek, de bizton állíthatjuk lesznek ilyenek. Elsőként nyilván a kormány által szinte már havi rendszerességgel számon kért hitelminősítői felértékelések elmaradása formájában. Egy ilyen átláthatatlanul működő, a korrupciónak nem is az árnyékát, de a tényeit felvonultató gazdaságpolitikai környezetben a felminősítés valóságos csoda lenne. Ez nagyon sok pénzébe kerül majd a magyar választóknak. Rögzítsük ismét: a felelős az a Matolcsy György, aki mindeközben csillagászati összegekkel stafírozza ki rokonait, barátait, meg persze a legfőbb ügyész rokonságát.

Móricz Zsigmond Rokonok című regénye többek között arról a sajátos magyar észjárásról szól, amiről Orbán Viktor is szokott beszélni, ha nem is a móriczi értelemben. Móricz jelentős író volt, regényének hőse, Kopjáss István a magyar nepotizmus és korrupció szimbolikus alakjává vált. Azokat a dimenziókat azonban, amelyekben Matolcsy forgolódik, Móricz aligha tartotta volna reálisnak. Azt mondta volna rá, hogy az az átlagpolgár számára nem elképzelhető pénzösszegekről, személyi összefonódásokról szól. Pedig ma ez a magyar valóság.

A magyar jobboldali nyilvánosság szinte felkiáltott örömében: a Politico európai kiadása szerint Orbán Viktor a hatodik legbefolyásosabb politikus az Európai Tanácsban - akármit is jelentsen ez. Nézzük csak ezt meg közelebbről.

Orbán nehéz helyzetben van. Egyfelől valószínűleg ráébredt, hogy rezsimjének tartós fennmaradásához el kell azt fogadtatnia nemzetközileg. Nemzetközileg: vagyis modus vivendit találni az Európai Unió meghatározó tagállamaival. Miután ezek között, sőt az egész nyugati értékközösségben Orbán szinte bojkott alatt áll - hivatalban lévő vezető csak kivételesen (Cameron, a Brexit ellen küzdve) hajlandó vele találkozni -, kezdeményeznie kell. Ez azonban nem szokott jól elsülni. Ebben az évben már járt például az USA-ban, Portugáliában, Franciaországban, Németországban. Az utak közös jellemzője: hivatalban lévő kollégája kétoldalú találkozóra sehol nem fogadta.

Nagyon kínos. Annyira, hogy Orbán ezt már nyilvánosan is szóvá tette. Mostani németországi útja során adott egyik interjújában némileg sértődötten említette, hogy nem kapott meghívást Merkeltől a kancellári hivatalba. Azt már én teszem hozzá, hogy középszintű német politikusok sem akartak vele találkozni.

Orbánnak az uniós tisztségviselőkkel is rendezetlen a viszonya. Ugyanebben az interjúban elég barátságtalanul nyilatkozott Juncker bizottsági elnökről és Schulzról, az EU parlament elnökéről. (Valami miatt az interjú fordítása - a szokásokkal ellentétben - még nem került föl a kormany.hu-ra, csak az MTI összefoglalója. Ebből ezek a barátságtalan részletek hiányoznak...) Persze a nevezettek sem szokták Orbánt kímélni. Mindenesetre Orbán személyes kapcsolatai Európa meghatározó országaiban, az unió intézményeiben nagyon szegényesek vagy feszültek. Sajtónyilatkozatokon keresztül viszont nem lehet érdekeket érvényesíteni, ahhoz tárgyalóképesnek kell lenni. Orbán nyilvánvalóan nem az.

A kérdés, hogy van-e esély ennek a helyzetnek a megváltozására és ezzel Orbán rezsimjének túléléséhez valamifajta nemzetközi támogatás biztosítására? A V4 együttműködés erőltetése, és a többi, befolyással alig rendelkező kelet-európai ország vezetőivel való találkozó nem helyettesíti Európa vezető országaiban Orbán rezsimjének közép-, pláne hosszútávú nemzetközi konszolidálását. Ez annál inkább sürgető, mert az unió kétosztályossá válása, és ott Magyarország leminősítése szinte elkerülhetetlennek látszik.

Milyen lehetőségek vannak? Az egyik: hatást gyakorolni az Európán belüli erőviszonyokra, magyarán Merkel kissé megrendült, de továbbra is nagyon jelentős befolyásának csökkentése. Ezt láthatóan több hónapja kísérlik meg a Fidesz politikusai - az erőlködést mosolygás kíséri...

Ezért találkozik Orbán Merkel Németországon belüli politikai ellenfeleivel. Seehofer, Stoiber és Kohl is idesorolható, bár ez utóbbi találkozó nem pont úgy sült el, ahogy Orbán várta: Kohl - vagy aki a nevében beszélt - a kiadott közös állásfoglalásban nem bírálta Merkelt. Viszont a nemzetközi gyakorlatban példátlan az a durva, személyeskedő hangvétel, ahogy a Fidesz vezető politikusai Merkelt személy szerint bírálva nyilatkoznak. Ha Orbán azt gondolja, hogy ezzel a németellenességgel a Varsó-Budapest tengelyt is építi és - az Elmar Brok vezető német CDU politikus által buta katolikus fundamentalistának minősített - Kaczinsky kedvében járhat, akkor benzinnel akar tüzet oltani.

Egy másik lehetőség arra számítani, hogy az Európa legjelentősebb országaiban ma hatalmon levő vezetők helyére Orbánnal szimpatizáló populisták lépnek, és ezzel visszanyeri tárgyalóképes státuszát. Egész Európa, vagy meghatározó országainak illiberálissá válása - mert ez kellene hozzá - azonban nagyon kevéssé reális. Ha pedig ez mégis bekövetkezne, az az Európa már nem a felvilágosodás értékein nyugodna, az az Európa teljesen elvesztené globális kisugárzását, az az Európa egy magába forduló, autoriter nemzetállamokra széteső kontinens lenne. Abban az Európában nem akarna 500 millió ember élni.

És éppen itt van az Orbán által folytatott politika legfontosabb ellentmondása: a populisták körében Orbán neve külföldön elsősorban a menekült-kérdésben elfoglalt kemény álláspontja miatt vált népszerűvé. A menekültügy azonban megmutatta a külvilágnak az Orbán-rezsim a menekültügyön túli, valódi természetét: az 1789 óta létrejött alapvető civilizációs értékekkel szemben álló, nemzetközi partnereivel nem egyeztető, antihumánus, csak a saját javát néző jellegét. Ehhez varratmentesen illeszkedik a mára már az európai kancelláriákon is ismert korrupt (közpénz jellegét elvesztő közpénz), adott esetben kopaszok alkalmazásától sem visszariadó, Putyin és Erdogan rendszerét csodáló magyar miniszterelnök képe. Ezen pedig nem tud változtatni a napokban Orbán által propagálni kezdett valamifajta Schengen 2.0 terv megléte sem.

A 2014-es tusnádfürdői illiberális beszéd egész politikusi pályájára megbélyegezte Orbánt. Valóságos csodának, valamilyen nemzetközi kataklizmának kellene történnie ahhoz, hogy a végzetes tusnádi baklövés feledésbe merüljön.

Egyebekben pedig minden nagyravágyó politikus számára megszívlelendő Paul-Henri Spaak egykori legendás belga külügyminiszter találó mondása: Európa valamennyi országa kicsi, csak néhányan közülük ezt még nem tudják.

"...de végül mégis csak az történt, amit mi már régóta mondunk" - így nyilatkozott Orbán Viktor a most befejeződött brüsszeli csúcs után. Hogy micsoda? Idézzük csak fel akkor, hogy miket is mondott a magyar miniszterelnök és külügyminisztere, mert az ő emlékezete a jelek szerint nem működik jól.

Elsősorban azt mondta, hogy a menekültválság egy német probléma, amelyet csak nemzeti megoldásokkal lehet kezelni. Ehhez képest most egy összeurópai uniós megoldás született. Aztán azt is mondta, hogy Európa nem bízhatja a határainak őrzését a törökökre. Európa most rájuk bízza. A balkáni menekültútvonalat úgy kell lezárni, hogy a határzár a macedón-görög határon legyen - vagyis Orbán szerint Görögországot a schengeni övezetből kizárva a sorsára kell hagyni. Most Görögország jelentős segítséget kap az uniótól - mintegy 4000 fő tisztviselő formájában -, hogy védje a schengeni határokat.

Szijjártó Péter külügyminiszter a csúcs előtti hétfőn odanyilatkozott: az EU-török megállapodás...az új helyzetre való tekintettel sokat veszített időszerűségéből. Ehhez képest a most befejeződött Európai Tanács szinte kizárólag az EU-török megállapodásról tárgyalt. Viszont a magyar külügyminiszter ezen a hétfői ülésen az EU-török menekültcsomag helyett egy három pontból álló megoldást vázolt fel kollégái előtt, akiket elmondása szerint láthatóan az újdonság erejével ért a javaslat. Mindenki elképzelheti, hogy ez a diplomácia nyelvén mit jelent...

Igazság szerint ezt a diplomáciai dilettantizmust, ezeket az orbitális baklövéseket felsorolva még így, utólag leírva is elfog a szégyenérzet. És akkor még nem szóltam a miniszterelnök szerint terrorista, homofób, antiszemita, nőkre vadászó muzulmánokról, akiknek országait – például Azerbajdzsán, Irán, Kazahsztán, Szaúd-Arábia, – sorban látogatja, és igyekszik őket magyarországi beruházásokra rávenni. Csodálkozunk, hogy teljesen eredménytelenül?

Az elborzasztó külpolitikai példákat hosszan lehetne sorolni, de egyet még feltétlenül ki kell emelni: a magyar-német kapcsolatokban okozott szinte jóvátehetetlen károkat. Orbán hónapok óta tetszeleg abban a szerepben, hogy ő Merkel európai ellensúlya. Ízlelgessük egy kicsit ezt a gondolatot.

Azon túl, hogy Orbán neve szinte a teljes német politikai osztály jobb és baloldalán egy autoriter, Európa-ellenes, Putyin-barát politikus szinonimájává vált, azon túl, hogy a német miniszterek majd' egyöntetűen nem hajlandók szóba állni magyar partnereikkel, mégiscsak szembe kellene nézni a politikai realitásokkal. Gazdasági súly, népesség, cselekvési tér stb. Pár szempont csupán a miniszterelnöknek és tanácsadóinak (ezeket külön is ajánlom az orbáni megmondóembereknek, akik állandóan az európai erős ember faragásának lázában élnek), hogy kinek a tervezetét fogadta el most az Európai Tanács Brüsszelben, még maga Orbán is.

A magyar miniszterelnök úgynevezett külpolitikájáról, még soha nem derült ki ilyen brutalitással, hogy az tisztán belpolitika. A Magyarországon elő nem forduló migránsok ellen egy éve folyó uszításnak egyetlen célja van: jaj csak nehogy az oktatás, az egészségügy katasztrofális állapotáról, jaj csak nehogy az alcsútdobozi uradalomról, a napi rutinná váló lopásokról, Habonyról essen szó. Inkább keltsünk rettegést minden külföldi ellen, különösen Brüsszel ellen, hátha akkor nem veszik észre a kormányzás hiányát, a szűk kormányzó réteg már a fideszes támogatók egy növekvő részének is elviselhetetlen erkölcsi megsemmisülését.

Az Európa erős emberének szobrán dolgozó tanácsadóknak, kommunikációs zseniknek nem ártana felismerni: az Orbán és a Fidesz vezérkar tagjai által állandóan gyalult Brüsszel ellenében senki nem lehet Európa erős embere. Egyszerűen azért, mert Orbánnak nincs több milliárd eurója, hogy azt osztogassa az erősemberként való elismerés díjaként. Orbánnak gyakorlatilag semmije sincsen egy nagy hangon és egy zavart világképen kívül. Európai befolyása pedig végképp nincs.

valami nem stimmel. Nem és nem akar összejönni ez az európai vétójog és befolyás érvényesítése, az európai erős emberkedés.

Orbán Viktor hűséges fegyverhordozója, Kovács Zoltán tényleg mindent megpróbált, hogy kiköszörülje a két hete esett csorbát. Akkor ugyanis - mint azt számosan megállapítottuk - a magyar miniszterelnök minden korábbi harcias nyilatkozata ellenére beleegyezett, hogy az Európai Tanács (az unió legfontosabb döntéshozó intézménye, melynek Orbán egyenjogú tagja) ülésének záróokmánya két helyen is tartalmazza a menekültek tagállamok közötti áthelyezésére (relocation) való utalást. Magyarországra vonatkozóan is. Szegény Kovács már akkor megpróbálta, hogy ezt valahogy kimagyarázza, sikertelenül. Ezért (is) kényszerült Orbán egyrészt az álságos népszavazás meghirdetésére, másrészt arra, hogy évértékelő beszédét, a képmutatás csúcsaként a mindeddig példátlan Hajrá Európa! csatakiáltással zárja.

Most megint Európai Tanács. Orbán, Habony, Kovács úgy gondolták itt az alkalom bebizonyítani, hogy a magyar miniszterelnök mégiscsak Európa erős embere. Megint nem sikerült. Ehhez pedig rendelkezésükre állt, immár szokásosan, a magát minden alap nélkül közszolgálatinak nevező médiabirodalom is. Ez viszont csak ront a helyzeten, mert mára mindenki tudja, hogy ha a közmédia valamit állít, azt azonnal ellenőrizni kell független, ha lehet, nemzetközi forrásból.

Kovács tegnap óta szinte legendássá vált twitter-üzenete, mely szerint Orbán megvétózta az Európai Tanács tervezett döntését, még este beomlott. Ugyanis számos európai vezetőnek voltak komoly fenntartásai a napirenden lévő kérdésekkel (a menekültprobléma kezelése, az EU-török viszony stb.) kapcsolatban. Orbán ezek közül egy volt. "Vétóról" tehát szó sem eshetett - vagy ajánlható egy értelmező kéziszótár beszerzése.

Az viszont kétségtelen, hogy sem a magyar miniszterelnök, sem kommunikációs ministránsai nem számolnak be azokról a károkról, amelyeket Orbán hónapok óta tartó menekültügyi ámokfutása például a magyar-német kapcsolatokban okoz. Érdemes lenne szembenézni azzal, hogy Németország kancellárját ezidőszerint nem Horst Seehofernek, hanem Angela Merkelnek hívják. Inkább a vele való viszonyt kellene rendezni, esetleg néhány előkészítő miniszteri találkozó útján.  Már ha persze hajlandók lennének a német miniszterek találkozni magyar partnereikkel. Különösen a külügyminiszterek találkozója tenne jót a magyar-német kapcsolatoknak. Ha lenne rá esély.

Itt vannak aztán a stratégiai magyar-török kapcsolatok, amelyben az Orbán által a napokban barátjának nevezett Erdogan elnök a kulcsszereplő. Továbbra sincs semmi nyoma, hogy a magyar miniszterelnök tett-e bármit is, hogy ezt a különleges viszonyt az EU-török kapcsolatok most valóban nagyon szükséges előmozdítása érdekében mozgósította volna. Erdogan illiberális módszereinek a távolból történő csodálata semmilyen hozzáadott értéket nem jelent a Hajrá Európa! csatakiáltásban megjelenő orbáni elkötelezettség kifejezéséhez. Ellenkezőleg, az tovább sötétíti az Orbánról kialakult képet, csökkenti európai befolyását.

Végül érdemes azt is megnézni, hogyan tükrözi vissza a csúcs záródokumentuma Orbán hallatlan nekiveselkedését európai befolyása érvényesítésében. Ne feledjük: egyik fő célja a macedón-görög határ lezárásával Görögország elszigetelése volt. A dokumentum szerint azonban  

• Ki kell állnunk Görögország mellett e nehéz időkben - nocsak
• A Bizottság - Görögországgal, más tagállamokkal és nem kormányzati szervezetekkel szorosan együttműködve - a szükségleteknek a Bizottság és Görögország általi felmérése... alapján a lehető leghamarabb sürgősségi támogatást fog nyújtani. Az állam-, illetve kormányfők ezzel összefüggésben üdvözlik az Unióban nyújtandó sürgősségi támogatásról szóló bizottsági javaslatot... - újabb pofon
• Végül: ...jelentősen fel kell gyorsítani a migránsok tagállamok közötti áthelyezésének végrehajtását..." ("accelerate substantially the implementation of relocation") - Puff neki. Már megint.
• a miniszterelnök izzadságszagú magyarázkodásai pedig ezeken a szövegeken mit sem változtatnak.

Lehet, hogy Orbán nem jól méri fel az európai erőviszonyokat, lehet, hogy nem Seehoferrel, vagy az épp most bukott Ficoval kellene beszélnie, hanem mégis inkább Merkellel - ha hajlandó még vele szóba állni. Lehet, hogy amatőr diplomatái nem képesek valósághű jelentéseket készíteni az európai helyzetről és tanácsadói bólogató jánosokká váltak.

Mindenesetre valami nem stimmel. Nem és nem akar összejönni ez az európai vétójog és befolyás érvényesítése, az európai erős emberkedés.

Miniszterelnök Úr! Ön Brüsszel! Egyetlen döntés sem születhet ott az Európai Tanácsban (Brüsszelben) az Ön jóváhagyása nélkül, miként ez tíz napja, brüsszeli lebukása nyomán kiderült. Ön a tanácsterem zárt ülésén, amint ezt dokumentum igazolja, egyetértett a kötelező kvótákkal, majd kommunikációs fullajtárjainak trükkjeivel ezt az egyetértést megpróbálta letagadni!

Amikor a miniszterelnök egy év elteltével külpolitikai mérlegkészítésre rendeli a nagyköveteket, két kérdést érdemes feltenni:

• nagyobb biztonságban van-e az ország az egy éve folytatott külpolitika nyomán, és
  
  
• nőtt-e ebben az időszakban az ország tekintélye, megbecsülése a világban?
  
  

Az én válaszom az, hogy nem, az ország nincs nagyobb biztonságban, mert szövetségesi kapcsolatai egy romló nemzetközi környezetben gyengültek, Magyarországnak nincsenek erős, befolyásos szövetségesei. Az ország nemzetközi tekintélye pedig 60 éve (!) nem volt ilyen alacsonyan. Orbán és - sajnos - Magyarország az európai kohéziót gyengítő szereplő szinonimájává vált, mára az antihumánus, az európai értékeket tagadó politika jelképe. Éppen végszóra érkezett az illiberális államot megjelenítő bőrfejűek akciója az alapvető állampolgári szabadságjogok gyakorlásának  megakadályozására, bemutatva országnak-világnak, hogy amilyen illiberális az ország külpolitikája, pontosan olyanok a belpolitikai viszonyai is. Arról pedig, hogy a mértékadó nemzetközi közvélemény hova helyezi el Orbánt, jelzi a nagyon tekintélyes The Economist 2015. december 12-i címlapja, ahol  Donald Trump és Marine Le Pen társaságában ábrázolják, az emberek félelmeivel játszó populistaként.

Trump, LePen, Orbán - félelemre játszanak

Orbán egy éve a nagykövetek előtt tartott beszédében Németországot, Törökországot és Oroszországot jelölte meg a magyar külpolitika vezérlő csillagjaiként. Mostani évértékelőjében ezt a kijelentését megerősítette. Az eltelt egy év azonban ezt az egyébként  teljesen légbőlkapott igazodási rendszert semmiben nem erősítette meg. A tények, mint azt immár régóta tudjuk makacs dolgok, és azok azt mutatják, hogy a magyar-német kapcsolatok szinte soha nem látott mélységben vannak. Orbán a morális imperializmus képviselőjének, minősítette Angela  Merkelt, a kancellár  antitéziseként állítva be magát. Törökországgal, a menekültválság egyik kulcsországával az elmúlt egy évben Magyarországnak semmilyen a válságcsökkentés érdekében fellépő kapcsolata nem volt, amit pedig egy privilegizált partnerség esetén több mint természetesnek kellene tekinteni.  Annál szorosabbnak látszik viszont a magyar-orosz kapcsolat, amelyben a legmarkánsabb friss miniszterelnöki kijelentés - az orosz energiaszállítások nélkül az ország életképtelen lenne - többet elmond e viszony jellegéről, az ország biztonságában játszott szerepéről, mint több elemző tanulmány.

Megdöbbentő állapotban vannak ezzel szemben a magyar-amerikai kapcsolatok: az amerikai felső vezetés (elnök, alelnök, külügyminiszter) az elképesztő mennyiségű közpénzt elégető washingtoni  lobbizseni, Connie Mack működése ellenére évek óta látványosan kitér mindenfajta találkozó (miniszterelnöki, külügyminiszteri) elől. Magyarországot egyszerűen megbízhatatlan szövetségesnek tartják. Pedig a miniszterelnök által is romlónak tekintett általános nemzetközi biztonsági környezetben a NATO-tagságból eredő amerikai védőernyő akár gyorsan aktuálissá válhat. Ezen a lesújtó leltáron nem csodálkozhatunk, ha maga a miniszterelnök jelenti ki, hogy jobban érzi magát Kazahsztánban, mint a nyugati szövetségesek között.

A külügyminiszter elmúlt egy évi szereplése párját ritkítja nemcsak a magyar, de a nemzetközi diplomáciatörténetben is. Negatív példaként egyszer talán még tanítani is fogják. Szijjártó Péter súlyos szereptévesztésben van. Még ma is pártszóvivőnek tekinti magát, akinek legfontosabb feladata, hogy éles hangon szóljon be a politikai ellenfeleknek. A külügyminiszter - és a jelek szerint főnöke sem - ismerte fel, hogy a nemzetközi közegben nem a kapcsolatok durva hangú nyilatkozatokkal történő rombolása a feladata, hanem az ország kapcsolatainak építése, tekintélyének növelése. A külügyminiszter tisztségére nyilvánvalóan alkalmatlan, már régen távozni kellett volna hivatalából. Hozzánemértésének friss példája: a tallinni nagykövetség pénzhiány okán való bezárása 2014-ben, majd 2016-ban a wellingtoni nagykövetség megnyitása egy Fidesz-káder kedvére - 400 millió forintért.

A külügyminisztérium házatáján azonban ennél sokkal súlyosabb fejlemények is vannak: az elhíresült  Questor-ügy, Kiss Szilárd ügye, a svájci bankár-nagykövet és ezek, nyilvánvalóan a jéghegy csúcsaként való összekapcsolódása a minisztérium átláthatatlan kinevezési és finanszírozási gyakorlatával. Mindez komoly gyanakvásra ad okot a minisztérium működésével kapcsolatban. Ezért is várom, hogy a külügyminisztérium mielőbb hajtsa végre a független magyar bíróság jogerős ítéletét és végre hozza nyilvánosságra, hogy ki és milyen kvalifikációk alapján kapott kinevezést magyar külképviseletekre. Az elképesztő, hatástanulmányok nélküli, teljesen  átgondolatlan  képviseletnyitási láz, a külügyi költségvetés felduzzasztása is jelzik, hogy itt a  haveri-üzleti kör kifizetése, megjutalmazása zajlik. Az adófizetők költségére. A keleti nyitás (a muszlimellenes uszítások miatt is) teljes kudarca, a működőtőke-mérleg katasztrofális számai csak aláhúzzák a külpolitika sikertelenségét.

Még az Orbán Viktortól megszokott képmutatást ismerve is megdöbbentő volt a február 28-i  évértékelőjében elhangzott "Brüsszelezés". Ehhez hasonló produkcióját utoljára a 2015 januári Charli Hebdo-merénylet alkalmával láttuk, ahol nem átallott odanyomakodni a sajtószabadság, a köztársasági gondolat mellett tüntető európai államférfiak közé.

Most, amikor Orbán az európai kohéziót immár csaknem végzetesen gyengítő politikus jelképévé vált, amikor jelentős részben az ő közrehatása miatt az unió komolyan veendő tagországai már egy többek között Magyarország nélkül alakuló mag-Európa tervén dolgoznak nem szégyelli  évértékelő beszédét a "Hajrá Európa" felszólítással befejezni, miután beszédének felét jószerivel a "Brüsszel" elleni uszításnak szentelte.

Van azonban itt valami, amiről soha nem beszél, állandóan elsumákolja a választ:

Miniszterelnök Úr! Ön Brüsszel! Egyetlen döntés sem születhet ott az Európai Tanácsban (Brüsszelben) az Ön jóváhagyása nélkül, miként ez tíz napja, brüsszeli lebukása nyomán kiderült. Ön a tanácsterem zárt ülésén, amint ezt dokumentum igazolja, egyetértett a kötelező kvótákkal, majd  kommunikációs fullajtárjainak trükkjeivel ezt az egyetértést megpróbálta letagadni!

Ez a kettős beszéd az egyik oka annak, hogy Európa ügye ma nem áll jól. Ez az oka annak, hogy nemzetközi tárgyalásokon a magyar miniszterelnökkel szemben ma már semmiféle bizalom nincs, mert a szava értéktelen. Ez az oka annak, hogy Magyarország élén a legsürgősebb változásra van szükség, hogy az ország visszanyerje hitelét, és a neki történelmi útja alapján járó helyét Európa mag-országai között. Csak ez biztosíthatja az ország polgárainak biztonságát és jólétét a közvéleménykutatások időhatárain túli időszakra is - ami láthatóan Orbán Viktor politikai cselekvését irányítja.

Az ország élén a változás eléréséhez a lehető legszélesebb nemzeti összefogásra van szükség, ami jobb és baloldalt, fővárost és vidéket egyaránt magában kell foglaljon. Az unióhoz tartozás ugyanis jobb és baloldal számára alternatíva nélküli korparancs. Magyarország magára hagyatva egy mind több veszéllyel teli nemzetközi környezetben, ahová Orbán politikája akarja kényszeríteni, csak a magyar történelemből jól ismert kudarcok sorozatát szaporíthatja. Ismét egy magát jobboldalinak maszkírozó politikus vezetésével.

A most lezárult uniós csúcson a magyar miniszterelnök iskolapéldáját adta a felelőtlen politizálásnak. Az elmúlt években már megszokhattuk, hogy Magyarországon hősies oroszlánként védi meg az országot a kormányfő, aki viszont a brüsszeli tanácskozásokon rendre kisegérré változik. Történt ugyanis, hogy a kétnapos maratoni uniós fórumon a szokásos egyhangú döntés született a Magyarországot különösen érintő két kérdésről: mind a nagy-britanniai munkavállalás feltételeiről, mind a migráció kérdéséről. Egyhangú, azaz Orbán Viktor szavazatát is bíró döntések.

A magyar kormányfő tehát egyetértett azzal, hogy a többek között a politikája miatt az országot elhagyó és az Egyesült Királyságban új életet kezdő magyar állampolgárok életkörülményei romlani fognak.

Orbán pontosan tudta, hogy kik ellen szövetkezett a brit miniszterelnökkel. Mindenki emlékszik ugyanis a választójogi törvény külföldön élőkkel szemben súlyosan hátrányos, szégyenletes módosítására, amelynek egyetlen célja az volt, hogy ezeknek a választópolgároknak jelentősen megnehezítsék a választásokon való részvételt. Ebben az értelemben következetes volt a kormányfő: belenyugodott, hogy nekik – mindenkinek, aki külföldre készül – mostantól nehezebb lesz.

De súlyos vereséget szenvedett Orbán a menekült kérdésben is. A kormányfő egyetértett ugyanis azzal, hogy teljes körűen végre kell hajtani az unión belüli áthelyezési folyamatot. Ezzel nemcsak a magyar miniszterelnök vallott kudarcot, hanem az általa manipulált visegrádi országcsoport is, akiknek a csúcsra indulva mindennek a megakadályozása volt az egyik legfontosabb célkitűzésük.

Emlékezzünk csak arra az elképesztő harci zajra, amellyel Orbán nemzeti konzultációt és aláírásgyűjtést hirdetett a betelepítési kvóták ellenében és szerzett hozzá állítólag másfél-kétmillió aláírást.

Arról se feledkezzünk meg, hogy – szégyenletesen – a fideszes vezetésű önkormányzatokat arra kényszerítette, hogy határozatokkal tiltakozzanak az unió – egyébként jogszerű döntési folyamatban elhatározott – kvótái ellen. Mindezek után az egyetlen ember, aki valóban megakadályozhatná volna mindezt Brüsszelben – Orbán maga –, egyetértett a kényszerbetelepítéssel (sic!)!

A menekültügyben valójában képmutató, hazug, belpolitikai célokat szolgáló színjáték zajlik, aminek egyetlen rendeltetése, hogy a magyar nyilvánosság ne a súlyos kormányzati kudarcokkal foglalkozzon. Most pedig izzadságszagú kommunikációs bukfencekkel az próbálják elhitetni a társadalommal, hogy diadalt arattak az uniós csúcson. A valóság ezzel szemben az, hogy mindkét napirenden lévő kérdésben Orbán működésének teljes kudarc volt az eredménye.

A magyar miniszterelnök nagy mellénnyel, oroszlánként utazott ki Brüsszelbe, és kisegérként tért haza.

A magyar miniszterelnök bizonyos szempontból valóban különleges képességű politikus. Most lezajlott oroszországi látogatása során ugyanis az időutazásra való képességéről tett tanúbizonyságot. Idősebbek legalábbis így érezhették magukat, hallgatva Orbán és Putyin nyilatkozatait, amint méltatják a két ország kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatait, a múlt század hatvanas (!) éveiig visszatekintő nukleáris együttműködést, a Magyarországra érkező kétszáz szovjet (ja, bocs orosz) ösztöndíjast (ebből tudtam, hogy Szijjártó is tagja volt a delegációnak: az ő tárgyalásairól kiadott közleményeknek ez állandó panelje). Kicsit hiányoltam a két nép megbonthatatlan örök barátságáról szóló panelt, de a magyar miniszterelnök tartalmilag ezt is elmondta.

Komolyra fordítva: a tárgyalások a mai, feszültségekkel, válságokkal terhelt nemzetközi légkörben, az elhangzott nyilatkozatok alapján, tényleg abszurd jellegűek lehettek. Rögzítsük: a résztvevők egyfelől az EU és a NATO egy tagországának miniszterelnöke, másfelől egy nagyhatalmi státusza visszaszerzése érdekében a Magyarországot övező térségben agresszív külpolitikát – fegyveres erő alkalmazásával is – folytató, viszont súlyos gazdasági nehézségekkel küzdő autoriter ország vezetője voltak.

Miért abszurd? Putyin szíriai bombázásai például jelentősen fokozzák a menekültválságot, amely Orbán számára állítólag jelenleg a legnagyobb fejfájást okozza. Az orosz bombázásokra Orbánnak annyi jutott az eszébe, hogy Magyarország nagyra értékeli azokat az erőfeszítéseket, amelyek a válságtérségek helyzetének rendezésére irányulnak, hogy a migránsok millióinak kibocsátása megszűnjön. Orbán bejelentése szerint viszont Magyarország Szíriában kórházat épít – feltehetően az orosz bombázások sebesültjeinek ellátására is. Mondom, abszurd.

(Kis színes: szíriai beavatkozása nyomán Oroszország súlyos konfliktusban van Törökországgal, amelynek elnöke Putyin mellett Orbán másik nagy példaképe, Erdogan. Jaj.)

Aztán: mi a helyzet a Magyarországgal határos ukrajnai válsággal? Hogyan védte Orbán a tárgyalások során a kárpátaljai magyarok érdekeit, akik például orosz eredetű fegyverektől esnek el az ukrán hadseregben? Ez azért is fontos lett volna, mert a V4-ek hétfői tanácskozásán felvetődött egy – mások által eddig nem említett – ukrajnai menekültválság esélye. A V4-ekkel szembeni szolidaritás súlyos hiányát jelezné, ha Orbán Putyinnál ezt a témát nem vetette volna fel. Na persze tudjuk, hogy a szolidaritás a magyar miniszterelnöknek soha nem volt erős oldala.

Aztán: a kétoldalú kapcsolatok. Miközben Orbán azzal road show-zza végig a világnak azt a részét, amely még hajlandó őt fogadni, hogy Magyarország Európa legstabilabb gazdasága, Moszkvában kijelenti, hogy a magyar gazdaság gyakorlatilag életképtelen lenne az Oroszországból érkező energia nélkül. Abból az Oroszországból, amely a Magyarországot is magában foglaló szövetségi rendszer egyre agresszívebb geostratégiai riválisa. Amely Oroszország Paks2 kapcsán még akkor is benn akarja tartani a lábát az uniós energiapiac ajtórésében, amikor már rendkívül súlyos finanszírozási gondjai vannak. Ez magyar szempontból aligha nevezhető az évszázad üzletének.

Ha valóban a magyar külpolitikai stratégia szempontjából akarjuk megvonni a látogatás mérlegét, az lesújtó. Orbán számára világossá kellett váljon, hogy ő Putyin számára csak addig érdekes, amíg az unióban képes az oroszok érdekében fellépni. Ez jó tanulság kell legyen az uniót folyamatosan ekéző, mostanra már egyre nyilvánvalóbban az unió külső köre felé törekvő magyar miniszterelnök és Fidesz-kórus számára: az unió nélkül Magyarország nem tényező. Súlyunk csak addig van, ameddig ott ülünk az asztalnál és ott is csak addig, amíg tartjuk magunkat a közös magatartási szabályokhoz. 

A mérleg további elemei: most már a miniszterelnök is kimondta, hogy Magyarország gazdasági biztonsága még inkább Oroszországtól függ. Hogy Orbán ajánlkozása valamifajta közvetítésre az unió (helyesen: az unió tagországai) és Oroszország között, minden alapot nélkülöz. Minden alapfokú diplomáciai szeminárium egyik első tétele ugyanis: közvetíteni az tud, aki az érintett felek mindegyikének bizalmát élvezi. A magyar miniszterelnök viszont Moszkvában tovább gyengítette saját szövetségeseinek vele szemben már amúgy is súlyosan meggyengült bizalmát.

Orbán moszkvai látogatása után Magyarország nem erősebb, hanem gyengébb lett. Egy olyan súlyos válságokkal terhelt nemzetközi környezetben, ahol a legfontosabb érték a szövetségesek egymás iránti bizalma.

Ja, igen: mindezekért cserébe Orbánt a központilag vezérelt orosz kormánysajtó az MTI jelentése szerint elvbarátnak minősítette.

Szimbolikusnak is tekinthető az a két találkozó, amely ma Európában figyelmet keltett. Angela Merkel Törökországban Erdogannal, Orbán Viktor Budapesten Szydlo lengyel miniszterelnökkel találkozott. Anélkül, hogy ott lettünk volna tudható, hogy mindkét találkozón nyilván nagy szerepet kapott az európai menekültválság. Mind a négy érintett ország a NATO tagja, három az uniónak is. Mégis aligha lehetett volna nagyobb a különbség a két tárgyalás üzenete között.

Merkel az unió legbefolyásosabb tagjaként és a menekültválságban leginkább érintett ország politikájában egyre többet támadott vezetőjeként utazott Törökországba. Politikai támogatást kért, pénzügyi segítséget ajánlott napjaink egyik legáttekinthetetlenebbül politizáló autoriter politikusának, Erdogannak. Nagy baj, hogy a német belpolitikai stabilitás, Merkel jövője, és nem kis mértékben az európai menekültválság megoldása a megbízhatatlan és kiszámíthatatlan Erdogantól függ.

Ez többek között azért is van így, mert az Európai Unió most már közel egy éve nem képes egységesen válaszolni a gyorsuló ütemben bontakozó menekültproblémára. Ebben egyre növekvő felelőssége van Orbán Viktornak. A kezdet kezdetétől megtagadta ugyanis az együttműködést a szövetségeseivel, akikkel együtt - naiv feltételezések szerint - egy azonos értékrendet képviselő országcsoport tagja. Szinte kizárólag nemzetinek nevezett lépéseket volt hajlandó tenni, anélkül, hogy szövetségeseivel egyszer is bármilyen egyeztetést, akár csak konzultációt is folytatott volna. Orbán ezért a menekültválság nyomán joggal vált az európai egységet bomlasztó szimbolikus alakká.

A magyar miniszterelnök azonban szemmel láthatóan nem éri be ennyivel. Blokkot kíván szervezni a kelet-közép európai országok arra hajlandó csoportjából, hogy illiberális világnézetén, autoriter kormányzási gyakorlatán és a nemzeti bezárkózáson alapuló politikájának végre nemzetközi támogatása is legyen. Ezzel lazítaná tovább az unió tagállamainak kohézióját, amely egyre terhesebb a számára. Többek között ezért jött Budapestre a frissen autoriterré váló Lengyelország miniszterelnöke. Orbán - a körülmények ismeretében különösen baljóslatú - megjegyzése szerint: Most már ideje egy vitát megindítani Közép-Európában arról, hogy milyen Európai Uniót akarunk. Minden okunk megvan tehát az aggodalomra az unió jövőjéről majdan kezdődő tárgyalási folyamattal kapcsolatban.

Idézzük csak fel a képet: Merkel Törökországban - az európai menekültválság enyhítése érdekében. A lengyel miniszterelnök Orbánnál - az unió tagországainak megosztottságát bebetonozandó.

Hogy egy európai mércéjű politikával szemben a nemzeti önzés hova juttatta Orbánt, jól mutatja viszonya az általa oly nagyra becsült Erdoganhoz. Mostanában van egy éve, hogy meghirdette a Németországhoz, Oroszországhoz és Törökországhoz igazodó magyar külpolitikát. A Merkel–Orbán viszonyról a korábban írottak fényében lehetnek elképzeléseink. A magyar miniszterelnöknek az unió egységét éppen piszkos eszközökkel is aláásni kívánó, viszont súlyos gazdasági helyzetben lévő Oroszországhoz fűződő csodálata még további indoklást igényel.

Nem hallottunk viszont arról, hogy az Erdogannal meglévő, állítólag különleges, stratégiai kapcsolatát az elmúlt egy évben bármikor is összeurópai érdekből, a menekültválság enyhítése, netán megoldása érdekében mozgósította volna. Sehol egy gyors konzultáció, egy bizalmas levélváltás vagy akár csak egy a megoldást segíteni kívánó telefonbeszélgetés híre. Biztosan tudnánk róla, ha lett volna ilyen. Pedig ugyancsak egy éve Orbán maga mondta: Magyarországnak a személyes jellegű kapcsolatokkal kell stabilizálnia a külpolitikáját. A személyes viszony azt jelenti, hogy adott esetben fel tud hívni valakit, és kérni tud tőle valamit...

Budapesten járt Cameron brit kormányfő, a magyar kormány pedig rendkívüli erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a látogatást egy európai pólusképzés sikeres kezdeteként láttassa. Sikeres vagy kudarcos volt akkor Cameron látogatása és valóban Európa erős emberévé (copyright: Heti Válasz) vált-e a magyar miniszterelnök?

Kár lenne tagadni, hogy manapság az unió kifejezetten rossz bőrben van, így nem véletlen, hogy a britek a maguk részéről többek között emiatt is szeretnék újragondolni a saját tagságukat a közösségben. Az EU-nak azonban szüksége van Nagy Britannia benntartására, hiszen politikai (ENSZ BT állandó tag), gazdasági és katonai súlya, globális jelenléte, az amerikaiakkal meglévő stratégiai partnersége mind-mind “kellenek” az uniónak, hogy ne gyengüljenek tovább a pozíciói a világban sem gazdasági, sem politikai értelemben. De persze nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a britek kilépése milyen hatással lenne a többi uniós tagállamra, nem kezdődne-e el egy dominó hatás az unión belül egy brit kilépés esetén? Mindezek miatt számos befolyásos tagállam – élükön Németországgal – sok mindenre hajlandó lesz a britek "megtartása" érdekében. Ez pedig azt is jelenti, hogy Cameron számos “stratégiai partnerre” számíthat az elkövetkező időszakban az unióban, nincs szüksége Orbán Viktor segítségére. Nem Magyarország lesz Nagy Britannia uniós tagságának megmentője, bármennyire szeretnék is ezt a magyar miniszterelnök és a kormánypárti megmondóemberek így láttatni.

Ezt támasztja alá az is, hogy a január eleji budapesti találkozót 2015 májusa, Cameron újraválasztása óta, már számos uniós országgal lefolytatott egyeztetés előzte meg, így többek között találkozó román és bolgár partnerével, sőt a korábbi és a mostani lengyel partnerével, hogy csak a kelet-európai találkozókat soroljam fel.

Miközben a négypontos brit reformjavaslatok első három pontja körül európai egyetértés látszik kibontakozni, a negyedik pont elfogadása szembemegy a magyar nemzeti érdekkel, hiszen a britek szándékai szerint az országukban munkát vállaló uniós polgárok számos juttatáshoz évekig nem férnének hozzá. Márpedig ez az unió négy alapszabadsága egyikének a szigorítását jelentené. Magyarország ezért ezt semmilyen körülmények között nem fogadhatja el. Több százezer magyar munkavállaló dolgozik jelenleg is Nagy Britanniában.  Túlnyomó többségük azért kényszerült elhagyni az országunkat, mert vagy nem jutott itthon megfelelő munkához, vagy nem kívántak együttélni az egyre nyomasztóbb Orbán-rendszerrel.

Ezeken a gyakorlati megfontolásokon túl azonban nem lehet a brit és a magyar kormányfő elvi okokból sem egymás stratégiai partnere.  A politikai rendszer szinte minden kérdéséről másképpen gondolkodnak ugyanis. Cameron egy olyan országból érkezik, amely szabadpiacpárti, multikulturális és nem utolsósorban a liberalizmus őshazája. Ezzel szemben Orbán egy a piaci folyamatokba rendre erőszakkal beavatkozó, a kulturális sokszínűséget tagadó vezető, aki immár évek óta kampányol Európa-szerte az illiberalizmus gondolatával. Nem lehetnek szövetségesei egymásnak márcsak azért sem, mert a brit külpolitika egészen mást képvisel, mint a magyar. Csak két sarkalatos pontként: Nagy Britanniát szinte megingathatatlan stratégiai szövetség fűzi az Egyesült Államokhoz és Európában talán a legkövetkezetesebb a putyini Oroszország elutasításában. Magyarországnak ezzel szemben az amerikai kapcsolatai, ha finoman fogalmazunk “kihívásokkal küzd”, Oroszországot pedig a miniszterelnök rendszeresen három legfontosabb partnere között emlegeti.

A kormányzat és lakájmédiájának izzadságszagú erőlködése, hogy mindezek ellenére, Cameron és Orbán erős szövetségét láttassa egyvalamire azonban rámutatott: Magyarország valójában híján van az igazi, befolyásos szövetségeseknek. A legfontosabb nyugat-európai országok közül a németeket és az osztrákokat már elveszítette, külügyminiszterének elképesztő stílusú beszólásai miatt a többi uniós országban sem állnak már szóba vele. Európa szerte nemtetszés és gyanakvás kíséri a magyar kül- és belpolitikát egyaránt.

A visegrádi országok, mint a kormányzati propaganda által emlegetett alternatíva, csak a mai dilettáns külpolitika számára mutatkozik annak. A visegrádi országokat mára olyan politikusok vezetik, akiket a populizmuson és az európai értékek tagadásán kívül semmi nem köti össze. Valós nemzeti érdekeik sok kérdésben mennek szembe egymással, elég csak az orosz kapcsolatokra, vagy az energetika területére gondolni. A visegrádi országok között hirtelenjében megtalált közös hang egy dologra hívta fel a figyelmet: ez a négy ország valójában nem osztja az uniót meghatározó értékközösség elveit, nem ismerik el az európai szolidaritás szükségességét. Sokan az unió meghatározó véleményformálói közül ma már eljutottak odáig, hogy kimondják: valójában elhibázott volt az unió keleti bővítése. Az Európai Unió ma – Orbán Viktornak és a visegrádi országok más rövidlátó politikusainak köszönhetően – megosztottabb, mint valaha.

A külpolitika mindig arról szól, hogy egy ország milyen nemzetközi mozgásteret képes teremteni a maga számára. Ez kiváló gazdasági teljesítménnyel, erős szövetségesekkel érhető el. Magyarország egyiket sem képes felmutatni. Hideg környezetre készülhet az országunk, amelyre enyhülést csak egy reménybeli kormányváltás hozhat.